Jó vételnek tűnt: 1998-as évjáratú Mazda 323-as, mindössze 85 ezer kilométerrel és ami a legfontosabb első tulajdonostól. Telefon, időpont egyeztetés, aztán megint telefon, hogy hol is parkol az autó Kirjat Atán. Megérkeztünk, takaros környék, rendezett parkváros, minden olyan középosztálybeli. Csak az autó ütött-kopott - valahogy kilóg a parkolóból. Jön a tulaj lánya, kis ügyetlenkedés a kulccsal. Az autó nem csak kívül, belül is leharcolt, de hát csak 14 ezer sékel "Mit várunk?" jön a kérdés nélküli válasz. Míg mi az autót mustráljuk mellénk csoszog egy bácsi. Mackóban, bottal, borostásan és nedves tekintettel méregeti velünk a kocsit. Ő a tulaj. Lejött búcsúzni a hű négykerekű társától. Beletörődötten nézi, ahogy próbakörre indulunk. Zsófi vezet, én a hátsó szélvédőn keresztül figyelem, ahogy eltávolodunk a járdán álló öregembertől. Nézzük egymást - én őt, ő meg az autóját látja egyre kisebbnek. - Gyatra a fék, nehézkes a váltó - állapítja meg Zsófi magyarul a volán mögött. - A kora és az egészsége miatt már nem hosszabbították meg a jogosítványát az apámnak - magyarázza héberül az anyósülésről kifelé bámuló kisérőnk, hogy miért keresnek vevőt a papa kedvencére.
Vége a körnek, újra a ház előtt - mindannyian tudjuk, hogy nem ezt az autót fogjuk választani, de visszahívást ígérünk. A bácsi fellélegzett, elmarad az élve temetés. Talán megkegyelmez neki a család is, és övé marad az autó, amit már soha sem vezethet.
Vége a körnek, újra a ház előtt - mindannyian tudjuk, hogy nem ezt az autót fogjuk választani, de visszahívást ígérünk. A bácsi fellélegzett, elmarad az élve temetés. Talán megkegyelmez neki a család is, és övé marad az autó, amit már soha sem vezethet.
RSS Feed