Fél év - ennyi ideje vagyunk Izraelben. Pillanatok alatt elszállt hat hónap, ami már emberi léptékkel is számottevő időtartam. A fiamnak például a fél élete, a család többi részének pedig talán a legizgalmasabb időszak, amit közösen megéltünk. Jöjjön egy kis szubjektív visszatekintés arról, amit itt a blogon már megörökítettünk és, ami kimaradt a posztokból.
Túl a mézesheteken, de még csak fél lábbal a szürke hétköznapokban – nagyjából így írható le az elmúlt fél évünk, meg úgy, hogy mozgalmas unalomban teltek az előző hónapok. Ezek látszólag ellentmondó kijelentések, de valójában ez a köztes állapot, illetve ez a kettősség hatja át az életünket.
Partot értünk
Miután hamar megvoltunk a berendezkedéssel jöhettek a következő kihívások. Zsófi az egész nyarat 30 kilogramm(!) tesztkönyvvel múlatta, hogy felkészüljön az orvosi licenszvizsgára. Derekasan küzdött, más olvasatban szívott, mint állat. Ezt még tetézte rettenetes harca az itteni bürokráciával, hogy elfogadják a vizsgajelentkezését, ami csak az utolsó pillanatban rendeződőtt (a kálváriájáról és a tapsztalatairől egyszer még jön egy poszt). Ilyen előzmények után október 3-án megírta a világ talán legnehezebb orvosi vizsgáját, amitől mellékesen függövé tettük az itteni jövőnket is. Ennek fényében elképzelhetitek, hogy a nyár folyamán milyen elképesztő teher nehezedett szegény Zsófi vállára, és milyen felszabadítólag hatott rá az a tény, hogy letudta a vizsgát. Ma már azt is tudjuk, hogy sikeresen abszolválta, ami mindannyiunk számára nagy megkönnyebbülés.
Én mindeközben a héber tanfolyamon (ulpán) vendégszerepeltem, ami egyértelműen sétagalopp volt ahhoz képest, amit Zsófi csinált végig. A tanfolyamot papíron viszonylag jó eredménnyel zártam, a hétköznapokban azonban ez édes kevés, mondhatni nulla. Ismerve a kiemelkedő nyelvi képességeimet ez borítékolható volt, amivel persze ki vagyok segítve. Viszont az ulpán kapcsán rengeteg érdekes emberrel találkozhattam és a szerény héber tudásom is segít abban, hogy további ismeretségekre tegyek szert, ami ugyan közvetlenül nem visz előre, de a mostanság hibernált riporter lelkemnek jól esik, hogy e blogban kiírhatom magamból az élményeim.
Zsófi felkészülése és az én ulpánom szigorú keretet adott a napjainknak, amit a gyerekek rendszeresen felborítottak. Ez könnyen ment nekik, hiszen Ábel a szeptemberi bölcsi kezdésig Zsófi nyakán (vagy valamely más erre rendszeresített testrészén) csüngött, Ráchel pedig menetrendszerűen kidőlt egy-két napra valami kósza vírustól vagy csak a szimpla fáradtságtól. De a két gyerek alanyi jogon is igényelte a társaságunkat, ami ebben a korben eléggé el nem ítélhető dolog a részükről. Így aztán hetente több délutánunkat is a Kineret partján töltöttük, ami mindenkinek felüdülést jelentett (már, ameddig a víz nem forrt fel) vagy valamilyen egyéb programon próbáltuk átvészelni a trópusi időjárást, de legtöbbször a kibuc egyetlen játszóterén izzadtunk a többi szülő társaságában. Ezen kívül próbálkoztunk még kirándulással is, de erre legnagyobb bánatunkra nem voltak vevők az apróságok.
És, ha már a gyerekek szóba kerültek, akkor dicsekedjünk el azzal, hogy Ábelnek saját rajongótábora van a kibucban. Sóvárgó tekintetek kísérik minden lépését az alig egy éves Adonisznak, aki közel, s távol a legszebb kisfiú – ezt minden elfogultság nélkül merem állítani, hallanátok csak az anyját áradozni a fiáról... De a bölcsis dadák szerint is jól sikerült darab a fiunk, aki igazi sármőrként mindenkit az ujja köré csavar egy fél mosolyával.
A lányom, aki egyértelműen a kibuc legszebb kislánya két pasit is bolondít az óvodában (a legnagyobb bánatomra), mindezt héberül (a legnagyobb büszkeségemre). A leányzó időközben balkézről felszedett némi angolt is, úgyhogy az ausztrál csoporttársával ezen a nyelven értekezik. De nem csak a nyelve forog jól, hanem az esze is – el is van tőle ájulva mindenki, aki ismeri. És akkor még nem is beszéltünk a humoráról, ami minden nyelven ütős.
Ha így a végére szentimentálisra vettük a figurát, akkor belefér, hogy nyáladzással fejezzük be a féléves beszámolónkat. Alapvetően boldogok vagyunk, élvezzük az életet és örülünk a szerencsénknek, hogy itt lehetünk. Most a változatásság kedvéért Zsófi jár nyelvtanfolyamra, én pedig elkezdtem dolgozni a helyi étteremben. Szóval minden megy, mint a karikacsapás. Csak azért nem látjuk rózsaszínben a világot, mert nekünk is megvannak a magunk problémái, félelmei és dilemmái, amelyek mindig visszahúznak minket a földre, ha véletlenül tíz centivel felette járnánk. De ez már egy másik történet.
Ha így a végére szentimentálisra vettük a figurát, akkor belefér, hogy nyáladzással fejezzük be a féléves beszámolónkat. Alapvetően boldogok vagyunk, élvezzük az életet és örülünk a szerencsénknek, hogy itt lehetünk. Most a változatásság kedvéért Zsófi jár nyelvtanfolyamra, én pedig elkezdtem dolgozni a helyi étteremben. Szóval minden megy, mint a karikacsapás. Csak azért nem látjuk rózsaszínben a világot, mert nekünk is megvannak a magunk problémái, félelmei és dilemmái, amelyek mindig visszahúznak minket a földre, ha véletlenül tíz centivel felette járnánk. De ez már egy másik történet.
RSS Feed