Egy év - ennyi ideje vagyunk Izraelben. Szalad az idő, mi? Vagy épp áll? Látszólag mindig történt velünk valami - legalábbis ezt tükrözi ez a blog -, miközben a kibucban szerényen csordogáltnak a napjaink. Ellentmondás? Valójában nagyon is hétköznapi élmény a mi nem mindennapi élethelyzetünkben. Szubjektív számadás vs. objektív mélázás az évforduló kapcsán kevés újdonsággal, annál több hivatkozással.
Valamikor másfél évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy egy időre elhagyjuk Magyarországot. Nem álmokat kergettünk, hanem racionális döntést hoztunk. Tudtuk, hogy a lehetőségeinket kihasználva jobb, ha a közelgő viharok elől családostul nyugodtabb vizekre evezünk. Nem voltunk látnokok, hisz akinek volt egy kis esze az érezte a közelgő veszélyt, ezért léptünk le pont egy éve. Ha visszatekintünk az elmúlt év magyarországi történéseire, akkor világos nagyjából mitől tartottunk akkoriban. Mi azonban optimisták voltunk, mert azt gondoltuk, hogy mire hazafelé vesszük az irányt egyenesbe kerül az ország sorsa, lesz mire hazajönni. Ma már látszik, hogy ebben biztosan óriásit tévedtünk. Nagyobbat változott a világ, mint ahogy számítani lehetett rá, de az alagút vége csak nem akar közeledni. Pech.
Kívülről nézve mindeközben mi gondtalanul élvezzük az örök nyarat és a pálmafák alatt süttetjük a hasunkat. Ez persze ebben a formában biztos nem igaz, legfeljebb a lyukas gatyánkból kivillanó ülepünket napoztatjuk, ami kétségtelenül hálásabb feladat, mintha otthon mínusz 10 fokban fagyna be a seggünk. Ezt csak azért hozzuk elő, mert sokan azt hiszik, hogy mi itt a jólétbe csöppentünk bele, illetve ha hazamegyünk, akkor majd milyen jól fogunk élni.
| Sajnos egyik feltételezés sem állja meg a helyét. Ahogy azt negyedéve is megírtuk Izraelben mi szegénynek számítunk és ha maradunk, akkor jódarabig azok is leszünk, mindeközben Magyarországon tehermentes életet élhetünk, de ettől még örökös a létbizonytalanság az osztályrészünk. Vagyis ha szigorúan materiálisan nézzük, akkor sehol se igazán jó. Mégis a létező nehézségek ellenére jól érezzük magunkat Izraelben, vagy legalábbis jobban érezzük magunkat itt, mint vélhetőleg ugyanezen idő alatt Magyarországon. Olyannyira így van ez, hogy a mögöttünk lévő év mindannyiunk számára a valaha volt legboldogabb és egyben legizgalmasabb esztendő volt. |
Érdemes azért ezt az érzést helyén kezelni. Azzal, hogy költöztünk, országot váltottunk, más kulturális és szociális közegbe zsilipeltünk - vagyis megnyílt előttünk egy új világ - eleve felpezsdült az életünk. Azonban ez a felfokozottság nem tart örökké, az újdonság hétköznapivá válik és talán idővel unalomba csap át. De itt még nem tartunk, vagy legalábbis nem ez dominál a jelenlegi élethelyzetünkben. Főleg azért, mert nyitottak voltunk, vagyunk a minket érő ingerekre és alapvetően a dolgok jó oldalát nézzük.
Budapest után nagy változás volt, hogy egy kis izraeli faluba tettük át a székhelyünket. Fővárosi fejjel feldobni a világvárosi létet maga az őrültség. De ez a váltás önmagában nem jelentett különösebb megrázkódtatást, aminek több oka is van: Hiába éltünk egy európai metropoliszban a gyerekek születése után csak az elméleti esélye volt meg annak, hogy kiterjedt szociális életet éljünk (erről bővebben a Bloggerek magánya c. posztunkban írtunk). Ehhez képest Ein Gevben - köszönhetően az összezártságnak - sokkal intenzívebb társasági életet élünk, új barátokra tettük szert. Törekedtünk arra, hogy részt vegyünk a kibuc életében, ott legyünk mindenhol, és ha lehet, mi is nyújtsunk valamit a közösségnek (én még a véremet is adtam). Kerestük a személyes kapcsolatot a helyiekkel, amennyire csak lehetett megpróbáltuk követni az itteni írott és íratlan szabályokat, átvenni a szokásokat, életvitelt. Vagyis be akartunk illeszkedni a szűkebb közösségünkbe.
| (A kibuc ugyan viszonylag kicsi, de sokat tesz azért, hogy közösség maradjon, aminek egy év után nyugodtan kijelenthetjük, hogy mi is részesei vagyunk, még ha ez hivatalos tagsági státusszal nem is jár.) Otthonosan érezzük magunkat itt azértis, mert csodálatos környezet vesz körül minket. A kibuc önmagában is egy szépen gondozott park, és ha ez nem volna elég, akkor a lábaink előtt hever a Kineret, fejünk felett a Golán és karnyújtásnyira az egész Galil. |
|
A vízparti élettel amúgy sem sok minden vetekedhet, és ez még akkor is így van, ha közép-európai fejjel elképzelhetetlen nyári meleg sokat levon a hely élvezeti értékéből. Mindez azonban csak a körítés, valójában attól olyan élhető Ein Gev, hogy a gyerekeink piszok jól érzik magukat itt. Mi pedig attól (is) vagyunk boldogok, hogy ők azok. (Ki lehetne bontani részletekbe menően, hogy mitől olyan jó nekünk itt. De egyrészt csak ismételnénk önmagunkat, másrészt az élmények nagy része jellegükből fakadóan átadhatatlanok, illetve ami elmondható az vagy annyira nyálas, hogy szégyellnénk leírni, vagy olyan személyes, hogy nem tartozik a széles nyilvánosságra.)
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ami a gyerekeknek a földi paradicsom, az nekünk, szülőknek kegyelmi állapot. Az elmúlt egy évben majd' mindent alárendeltünk ennek. A valódi kérdés azonban az, hogy ezt az állapotot meddig lehet, meddig érdemes fenntartani, illetve egyáltalán fenntartható-e ez a mostani helyzet itt a kibucban, Izraelben. Mert az azért a rózsaszín ködben is világosan látszik, hogy a kibucnak és Izraelnek megvannak a korlátai, mint ahogy nekünk is. Zsófi orvosként látszólag pályán van, de valójában az a program, amiben kötelező idén részt vennie a személyes szakmai céljai szempontjából tökéletesen irreleváns, és mint ilyen nettó időpocsékolás számára. Ráadásul munkája során arcába kapja a közel-keleti rög valóságot, ami közel sem olyan mézes-mázas, mint a mi kibucos elefántcsont tornyunk.
| Az én szakmai karrieremen sem sokat dob, hogy egy isten háta mögötti kibucból saját kedvemre blogolok (itt azért lehetne egy erős lábjegyzetet indítani arról, hogy újságírói mivoltomnak van-e egyáltalán még bármiféle értelme, ha a jelenlegi magyar médiaviszonyokat vesszük alapul…). Az összképen az sem javít, hogy helyben fotózgatok, mert ez bárhogy is nézzük elég kezdetleges projekt, pénzt pedig alig hoz a konyhára. |
|
Ezek azért - változó mértékben és eltérő módon - a felszín alatt őrölnek minket. Nincs baj, de a komplikált belső feszültséget soha nem szabad alábecsülni, mert ha valami, akkor az biztosan robbanáshoz vezet.
A neheze pedig csak most jön. Egy év után megszűnnek a kedvezmények és megritkul a szociális háló körülöttünk, anyagi támogatások híján saját lábra kell állnunk. Ez nem lehetetlen, de kemény feladat, különösen azért, mert egészen más az izraeli vásárlói kosarunk, miközben itt se, ott se költekeztünk igazán. Otthon van lakásunk - itt bérleti díjat fizetünk. Otthon ingyenes a bölcsőde/óvoda - itt fizetős. Otthon tudod mi hol olcsóbb - itt még mindig esetleges, hogy mennyit húznak le rólunk. Mindez a normál megélhetési költségek mellett olyan felár, amit egy stabil fizetésből nehéz hónapról hónapra kicsengetni. Mint ahogy az is extra költség, hogy nem döntöttünk a menni-maradni dilemmában sem, így a Magyarországon hátrahagyott életünk árát is megfizetjük, még ha az takaréklángon is van.
| De bármilyen hülyén hangzik a magyar gazdasági helyzet ismeretében, ha valami miatt a közeljövőben visszatérnénk Budapestre az leginkább az anyagiak miatt lenne. Otthon ugyanis még mindig olcsóbb az élet - bármennyire is szeretünk Izraelben élni, Marx óta tudjuk, hogy mégiscsak a lé(t) határozza meg a tudatot… |
|
A menni-maradni dilemma amúgy azóta is függőben van, dönteni semmiről sem döntöttünk. Kicsit homokba dugtuk a fejünk, ami esetünkben egyenlő azzal, hogy továbbra is maradunk, vagyis itt éljük az életünk. Ennek megfelelően a nyári vakációra retúr jegyet vettünk Magyarországra, egyelőre tehát biztosan csak látogatóba térünk vissza. Egyébként azért nem azt írtam, hogy "haza", mert egyre többször a haza alatt azt értjük, ahol most vagyunk. Úgy tűnik, hogy amire az eszünk és a szívünk nem ad választ, arra a nyelvünk keres megoldást. Ha valamiből, hát ebből biztosan látszik, hogy nem múlt el nyomtalanul ez az év.
RSS Feed