Mostanság volt három hónapja, hogy Izraelbe érkeztünk. Ez jó ürügy arra, hogy picit visszatekintsünk és helyzetjelentést adjunk arról, hogy hol tartunk.
Irányban vagyunk
A legnagyobb meglepetés, hogy nem ért minket meglepetés – talán így foglalható össze a legfrappánsabban az itteni életkezdésünk. Az elmúlt negyedév inkább mézeshetek voltak, mint szürke hétköznapok egymásutánja.
Ettől persze még értek minket kellemetlenségek, de ezek nagyjából kalkulálhatók voltak, meg aztán nem kergettünk hiú ábrándokat, így komoly csalódás sem érhetett minket. Mindennél talán sokkal fontosabb, hogy mennyi pozitív dologot tapasztalhattunk meg az elmúlt hónapokban. Ezek egy részéről már megemlékeztünk itt a blogon vagy ezután fogunk, míg mások egyszerűen leírhatatlanok, mert valójában nem lehet szavakkal visszaadni a kedvességet, ami árad(t) felénk.
Valódi „softlanding” volt a megérkezésünk Ein Gevbe – azt kaptuk, amit ígértek és még több plusz személyes segítséget. Az apartmanunk a célnak pont megfelel, az óvoda nagyon rendben van. De talán a legfontosabb, hogy nem vagyunk magányosak, mert egy közösségbe érkeztünk, ahol napok alatt számtalan ismeretségre tettünk szert, ami az akadályok leküzdése szempontjából létfontosságúnak bizonyúlt.
Ettől persze még értek minket kellemetlenségek, de ezek nagyjából kalkulálhatók voltak, meg aztán nem kergettünk hiú ábrándokat, így komoly csalódás sem érhetett minket. Mindennél talán sokkal fontosabb, hogy mennyi pozitív dologot tapasztalhattunk meg az elmúlt hónapokban. Ezek egy részéről már megemlékeztünk itt a blogon vagy ezután fogunk, míg mások egyszerűen leírhatatlanok, mert valójában nem lehet szavakkal visszaadni a kedvességet, ami árad(t) felénk.
Valódi „softlanding” volt a megérkezésünk Ein Gevbe – azt kaptuk, amit ígértek és még több plusz személyes segítséget. Az apartmanunk a célnak pont megfelel, az óvoda nagyon rendben van. De talán a legfontosabb, hogy nem vagyunk magányosak, mert egy közösségbe érkeztünk, ahol napok alatt számtalan ismeretségre tettünk szert, ami az akadályok leküzdése szempontjából létfontosságúnak bizonyúlt.
Hála a nagyszámú és önzetlen szponzorunknak – és nem kevés szerencsénknek - mostanra elmondhatjuk, hogy berendezkedtünk. A körülményekhez képest egész otthonos albérletünket ugyan összetett eklektika jellemezi, viszont mindenünk megvan, ami ahhoz kell, hogy kényelmesen ellássuk a családunkat.
Még az utazás előtt úgy számoltunk, hogy két hét elég lesz az aklimatizálódáshoz (adminisztráció, Ráchel beszoktatása, a hiányzó dolgok beszerzése, a kibuc megismerése stb.) és aztán jöhet az ulpán meg minden más napi rutin elfoglaltság. Ezt nagyvonalakban tartottuk is azzal a különbséggel, hogy a kéthetes szaladgálást tovább két hét várakozás követte, mert az ulpán kezdését „technikai okokból” eltolták. Így a megérkezésünk utáni első honapban – kisebb megszakításokkal – nagyjából nyaraltunk, jobb híján kiélveztük a paradicsomi körülményeket. A váratlanul nyakunkba szakadt vakáció jól jött az utazást megelőző nagy hajtásra, ugyanakkor kicsit szokatlan volt a semmittevés, nem nagyon tudtunk mit kezdeni a tétlenséggel.
Ezzel együtt az újdonság ereje, az otthonteremtéssel járó kihívások sora és a hivatalos adminisztráció intézése épp elég impulzust adott ahhoz, hogy ne unatkozzunk egy pillanatig sem. A feladatok ugyan soha nem fogynak el, de mára már kialakult az életritmusunk, amire nagy szükségünk van, mert a neheze csak most fog jönni.
Én gyűröm az ulpánt, Zsófi falja a tesztkönyveket a licenszvizsgához, közben Ábel (szeparációs szorong) és Ráchel (dackorszak) együtt és külön-külön is figyelmet követel. Ősszel nekem záróvizsgám lesz, Zsófinak meg jön a sorsdöntő teszt. Addigra megfogyatkozik az állami segítség is, úgyhogy menthetetlenül munkát kell találni. Ezek valódi kihívások, amelyek előttünk állnak, úgyhogy a mézesheteknek menthetetlenül vége.
Még az utazás előtt úgy számoltunk, hogy két hét elég lesz az aklimatizálódáshoz (adminisztráció, Ráchel beszoktatása, a hiányzó dolgok beszerzése, a kibuc megismerése stb.) és aztán jöhet az ulpán meg minden más napi rutin elfoglaltság. Ezt nagyvonalakban tartottuk is azzal a különbséggel, hogy a kéthetes szaladgálást tovább két hét várakozás követte, mert az ulpán kezdését „technikai okokból” eltolták. Így a megérkezésünk utáni első honapban – kisebb megszakításokkal – nagyjából nyaraltunk, jobb híján kiélveztük a paradicsomi körülményeket. A váratlanul nyakunkba szakadt vakáció jól jött az utazást megelőző nagy hajtásra, ugyanakkor kicsit szokatlan volt a semmittevés, nem nagyon tudtunk mit kezdeni a tétlenséggel.
Ezzel együtt az újdonság ereje, az otthonteremtéssel járó kihívások sora és a hivatalos adminisztráció intézése épp elég impulzust adott ahhoz, hogy ne unatkozzunk egy pillanatig sem. A feladatok ugyan soha nem fogynak el, de mára már kialakult az életritmusunk, amire nagy szükségünk van, mert a neheze csak most fog jönni.
Én gyűröm az ulpánt, Zsófi falja a tesztkönyveket a licenszvizsgához, közben Ábel (szeparációs szorong) és Ráchel (dackorszak) együtt és külön-külön is figyelmet követel. Ősszel nekem záróvizsgám lesz, Zsófinak meg jön a sorsdöntő teszt. Addigra megfogyatkozik az állami segítség is, úgyhogy menthetetlenül munkát kell találni. Ezek valódi kihívások, amelyek előttünk állnak, úgyhogy a mézesheteknek menthetetlenül vége.
RSS Feed