Nincs az a közlekedési eszköz, amin két gyerekkel, a hozzájuk tartozó babakocsival és kismotorral, valamint 16 csomaggal élmény volna az utazás. Repülővel, pláne nem az. És még csak nem is ez volt a legnehezebb a nagy utazás napján.
Hosszú menet volt mögöttünk, mire reggel hétre begördült értünk a taxi. Fáradtak voltunk már ahhoz, hogy izguljunk, ráadásul tudtuk, hogy a neheze még csak most jön. A reptéren viszonylag könnyen letudtuk a biztonsági hercehurcát és még a jelentős súlytöbbletünket is szisszenés nélkül benyelték. A nehéz búcsú után, beszippantott minket a SkyCourt, Ferihegy - akarom mondani Liszt Ferenc Reptér - új szárnya. Hadd fikázzam egy kicsit, mert megérdemli. Úgy adták át, hogy az irányító táblák egy része hiányzik, vagy nem vezet sehová. A liftekhez mutató nyilak részben lemaradtak, így a járatlan babakocsis a mozgólépcsőre próbál felmászni, amit gondosan oszlopokkal barikádoznak el, hogy a poggyászkocsikkal még véletlenül se használják (érdekes, a Tescoban ez nem gond). A játszóház felé viszont mutat nyíl, de az még nem készült el, nyilván azért, mert pénzt nem termel. Van viszont fél tucat kávézó, vendég viszont nem sok, mert drágák. Amikor találomra odaléptem az egyik vendéglátóegységhez, akkor nagy kegyesen, látványos szájhúzással hajlandóak voltak egy almát gerezdekre vágni a gyereknek, mert ugye bicskát ide már nem lehet bevinni, de a pultban ott lapul a méretes disznóölő kés...
Az utazási élményt egy kisebb baleset is rontotta. Az egyik kézitáskánk zipzárja még a váróban felmondta a szolgálatot, amitől csak még szétszórtabbak lettünk.
Maga a repülő út viszonylag eseménytelenül telt. Próbáltunk volna pihenni, de persze Ráchel felajzva vibrált és így esélyünk sem volt, hogy húnyjunk egyet.
Hosszú menet volt mögöttünk, mire reggel hétre begördült értünk a taxi. Fáradtak voltunk már ahhoz, hogy izguljunk, ráadásul tudtuk, hogy a neheze még csak most jön. A reptéren viszonylag könnyen letudtuk a biztonsági hercehurcát és még a jelentős súlytöbbletünket is szisszenés nélkül benyelték. A nehéz búcsú után, beszippantott minket a SkyCourt, Ferihegy - akarom mondani Liszt Ferenc Reptér - új szárnya. Hadd fikázzam egy kicsit, mert megérdemli. Úgy adták át, hogy az irányító táblák egy része hiányzik, vagy nem vezet sehová. A liftekhez mutató nyilak részben lemaradtak, így a járatlan babakocsis a mozgólépcsőre próbál felmászni, amit gondosan oszlopokkal barikádoznak el, hogy a poggyászkocsikkal még véletlenül se használják (érdekes, a Tescoban ez nem gond). A játszóház felé viszont mutat nyíl, de az még nem készült el, nyilván azért, mert pénzt nem termel. Van viszont fél tucat kávézó, vendég viszont nem sok, mert drágák. Amikor találomra odaléptem az egyik vendéglátóegységhez, akkor nagy kegyesen, látványos szájhúzással hajlandóak voltak egy almát gerezdekre vágni a gyereknek, mert ugye bicskát ide már nem lehet bevinni, de a pultban ott lapul a méretes disznóölő kés...
Az utazási élményt egy kisebb baleset is rontotta. Az egyik kézitáskánk zipzárja még a váróban felmondta a szolgálatot, amitől csak még szétszórtabbak lettünk.
Maga a repülő út viszonylag eseménytelenül telt. Próbáltunk volna pihenni, de persze Ráchel felajzva vibrált és így esélyünk sem volt, hogy húnyjunk egyet.
A leszállásnál több szempontból is malacunk volt. Szerencsénkre csoportban jöttünk, rajtunk kívül még hatan voltak, akikre ugyanaz a procedúra várt, ráadásul többüket ismertem is, így volt segítség, ha elgurult valami. Másfelől Ráchelnek köszönhetően a Disney-féle Malackával a hónunk alatt érkeztünk meg a Ben Gurion reptérre. A gyerek kedvenc plüssállatát disznóság lett volna otthon hagyni csak azért, hogy feltűnés nélkül lépjünk be az ígéret földjére.
Helyi idő szerint valamikor fél háromkor landoltunk és csak hat után hagyhattuk el a repteret. A köztes időben megismerkedhettünk a helyi hatóságok közel-keletiesen gördülékeny munkaszervezésével, amit az ingyen szendvics és üdítő tett kellemesebbé. Hogy ne „unatkozzunk” még arról is gondoskodtak, hogy körbevigyenek minket a reptéren – mert persze az adminisztrációt kilométerekkel arrébb, egy másik, egyébként tök üres terminálon intézték. Hiába tudtuk, hogy ez vár ránk, fáradtan, nyűgösen és két gyerekkel a nyakunkon minden várakozással töltött perc a pokollal ért fel.
Csak miután letudtuk a hivatalos ügyeket jutottunk ki a csomagjainkhoz, amelyek így órákon át keringtek a szalagon. Ez néhány doboz állapotán meglátszott, más csomagunk viszont a talált tárgyak osztályán kötött ki – biztos megunták a ringlispílt és cigányútra mentek. Mire összekaptuk mind a 16 csomagunkat újabb értékes fél óra ment el, majd még fél órába telt mire előkerült egy olyan taxi, amibe mindenestől befértünk.
A sofőr – hogy hogy nem – valamikor erdélyből származott el, így törte a magyart, ami később alkalmatt adott arra, hogy édes anyanyelvünkön igazítsuk útba, mert fogalma sem volt, hogy hol van az úticélunk. Zsófi már többször közel állt ahhoz, hogy emberünket melegebb éghajlatra küldje, de ez ugye egy izraelinek nem volna túl nagy változás. Így inkább szép tagoltan és a helyi viszonyok közepette elfogadható hangnemben (értsd üvöltve) próbálta vele megértetni a helyes irányt. Ez este 10 órára sikerült is, ekkor értünk Ein Gevbe.
Helyi idő szerint valamikor fél háromkor landoltunk és csak hat után hagyhattuk el a repteret. A köztes időben megismerkedhettünk a helyi hatóságok közel-keletiesen gördülékeny munkaszervezésével, amit az ingyen szendvics és üdítő tett kellemesebbé. Hogy ne „unatkozzunk” még arról is gondoskodtak, hogy körbevigyenek minket a reptéren – mert persze az adminisztrációt kilométerekkel arrébb, egy másik, egyébként tök üres terminálon intézték. Hiába tudtuk, hogy ez vár ránk, fáradtan, nyűgösen és két gyerekkel a nyakunkon minden várakozással töltött perc a pokollal ért fel.
Csak miután letudtuk a hivatalos ügyeket jutottunk ki a csomagjainkhoz, amelyek így órákon át keringtek a szalagon. Ez néhány doboz állapotán meglátszott, más csomagunk viszont a talált tárgyak osztályán kötött ki – biztos megunták a ringlispílt és cigányútra mentek. Mire összekaptuk mind a 16 csomagunkat újabb értékes fél óra ment el, majd még fél órába telt mire előkerült egy olyan taxi, amibe mindenestől befértünk.
A sofőr – hogy hogy nem – valamikor erdélyből származott el, így törte a magyart, ami később alkalmatt adott arra, hogy édes anyanyelvünkön igazítsuk útba, mert fogalma sem volt, hogy hol van az úticélunk. Zsófi már többször közel állt ahhoz, hogy emberünket melegebb éghajlatra küldje, de ez ugye egy izraelinek nem volna túl nagy változás. Így inkább szép tagoltan és a helyi viszonyok közepette elfogadható hangnemben (értsd üvöltve) próbálta vele megértetni a helyes irányt. Ez este 10 órára sikerült is, ekkor értünk Ein Gevbe.
A kései megérkezésünk ellenére a kibucban már vártak minket. Segítettek kipakolni és felcipekedni és még a hűtőnket is megtöltötték, így a vacsora miatt sem fájt a fejünk. Miután hajnal óta talpon voltunk, ez igazán figyelmes gesztus volt a vendéglátóinktól. De a figyelmesség nem állt itt meg. A nagy utazás után alig hogy halálosan fáradtan lehuppantunk, már kopogtak az ajtónkon. A kilencedik hónapban járó szomszéd asszonyunk egy tál frissen sült süteménnyel állt a küszöbünkön és széles mosoly kíséretében köszöntött minket az új otthonunkban. Ekkor biztossá vált: jó helyen járunk.
RSS Feed