Az április végi indulásunkat megelőzően már hónapokkal előbb elkezdtük a felkészülést az utazásra. Kellett is ez, mert különben iszonyatos kapkodásba fulladunk, ami később sokba lett volna. Az előrelátás viszont kifizetődő, csak macerás.
Nem egyszerű feladat egyszerre lezárni és elindítani valamit. Ráadásul mi úgy vágtunk bele az utazásba, hogy közben tudtuk nem akarunk csapot-papot magunk mögött hagyni, mert bármikor úgy adódhat, hogy vissza kell jönnünk. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a folyó ügyeink egy része takaréklángon van. Kényszervállalkozóként ilyen például a cégem, vagy a bejáratott mobil előfizetéseink és persze a lakásainkkal kapcsolatos szerződések. És persze számtalan olyan dolog is van, amit ha akarnánk se számolhatnánk fel vagy normális esetben nem okoz problémát, megy magától, de ha valami gebasz van, akkor intézni kell (APEH, TB, Gyes stb.). Ezen előre nem látható adminisztrációs krízishelyzeteket hozzávetőleg fél kiló meghatalmazás kiállításával próbáltuk preventív kezelni. Meglátjuk milyen sikerrel...
Sok fejtörést okozott az autónk sorsa. Egyelőre nem akartuk eladni, mert túl jó, és ha egy év múlva visszajövünk, akkor kényelmesebb ebbe visszaülni, mint hirdetéseket bogarászni. Sokáig úgy volt, hogy ideíglenesen kivonatjuk a forgalomból, így legalább nem kell adót és biztosítást fizetni. Ennél komplikáltabb történet volt hőn szeretett családi verdánk szakszerű deponálása. Isten szabad ege olyan amilyen, garázsunk pedig nincs. Végül legnagyobb megkönnyebbülésünkre Zsófi apukája einstandolta a járgányt.
Nem egyszerű feladat egyszerre lezárni és elindítani valamit. Ráadásul mi úgy vágtunk bele az utazásba, hogy közben tudtuk nem akarunk csapot-papot magunk mögött hagyni, mert bármikor úgy adódhat, hogy vissza kell jönnünk. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a folyó ügyeink egy része takaréklángon van. Kényszervállalkozóként ilyen például a cégem, vagy a bejáratott mobil előfizetéseink és persze a lakásainkkal kapcsolatos szerződések. És persze számtalan olyan dolog is van, amit ha akarnánk se számolhatnánk fel vagy normális esetben nem okoz problémát, megy magától, de ha valami gebasz van, akkor intézni kell (APEH, TB, Gyes stb.). Ezen előre nem látható adminisztrációs krízishelyzeteket hozzávetőleg fél kiló meghatalmazás kiállításával próbáltuk preventív kezelni. Meglátjuk milyen sikerrel...
Sok fejtörést okozott az autónk sorsa. Egyelőre nem akartuk eladni, mert túl jó, és ha egy év múlva visszajövünk, akkor kényelmesebb ebbe visszaülni, mint hirdetéseket bogarászni. Sokáig úgy volt, hogy ideíglenesen kivonatjuk a forgalomból, így legalább nem kell adót és biztosítást fizetni. Ennél komplikáltabb történet volt hőn szeretett családi verdánk szakszerű deponálása. Isten szabad ege olyan amilyen, garázsunk pedig nincs. Végül legnagyobb megkönnyebbülésünkre Zsófi apukája einstandolta a járgányt.
Van, ami minden pénzt megér.
Cégem parkoltatása viszont kifogott rajtunk. Magyarországon ugyanis Kft. nem szüneteltetheti a tevékenységét – vagy azonos tulajdonosi körrel működik, vagy eladják vagy hosszas eljárás során felszámolják. Itt most nem részletezendő okokból kénytelen kelletlen fenntartom a cégem, mert még mindig ez az egyszerűbb(?) megoldás. Ennek következtében Izraelből is adót fizetek a magyar államnak, ami a hazaszeretet különös formája a részemről.
Ezt hagytuk magunk mögött.
Happy enddel végződött a lakásparánk. A családi költségvetés szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy a lakás viszi a pénzt vagy szerényen, de hozza. Hónapokig hirdettük Zsófi lakását, a komoly érdeklődők azonban elkerültek minket. Vészesen teltek a napok, már-már elkönyveltük, hogy ezt buktuk, végül egy nappal az utazásunk előtt jött két lány, akik ripsz-ropsz kivették a kéglit.
A lakáskiadást persze megelőzte az otthonunk kiürítése. Hihetetlen mennyiségű kacat gyülemlett fel az évek során, amivel kezdeni kellett valamit. Amit lehetett elpasszoltunk, felajánlottunk, ha pedig nem kellett senkinek – fájó vagy kevésbé fájó szívvel - kidobtuk. A hasznos, de aktuálisan felesleges dolgainkat akkurátusan leltárba vettük és bedobozoltuk – mondván jó lesz az még valamire, minek dobjuk ki. Így aztán negyvennél több döbozt és tucatnyi termetes zacskót töltöttünk meg. Ezek egy része a pincénkben, vagy a lakás egyik lezárt szobájában várja a visszaérkezésünket, másrészét viszont nagyszülőkre bíztuk megőrzésre, akik ettől nyilván roppant boldogok.
Nagyjából egy hónapig tartott a lakás összepakolása. Ez soknak tűnik, de úgy kellett abszolválni a feladatot, hogy közben életvitelszerűen az otthonunkban voltunk és mindvégig szükségünk volt az alap használati tárgyainkra. Ami a gyerekek esetében viszonylag tekintélyes mennyiségű tárgyat jelent.
A Tóthékat megszégyenítő dobozolással párhuzamosan zajlott a csomagjaink összeállítása. Ez sem volt egyszerű folyamat. Hetekig csak kupacba raktuk, amit hozni akartunk, majd elkezdtük ekonomikusan hajtogatni, szortírozni, párosítani a dolgainkat. A cél az volt, hogy minél kevesebb csomagba, minél több mindent préseljünk. Hivatalosan 190 kilót adhattunk fel a repülőn, ami elsőre elérhetetlen mennyiségnek tűnt. Aztán ahogy csomagoltunk úgy vált egyre világosabbá, hogy ez nem is olyan sok. Végül néhány kompromisszum árán 12 dobozt, három utazótáskát és két hátizsákot töltöttünk meg. A házi mérlegünk 210 kilónál állt meg, ami tíz százalékos többletet jelentett. E fölött már sanszos volt, hogy kifizettetik velünk a többletet. Végül jófejek voltak és mindenestől felpaszírozták az összeset a gépre.
A lakáskiadást persze megelőzte az otthonunk kiürítése. Hihetetlen mennyiségű kacat gyülemlett fel az évek során, amivel kezdeni kellett valamit. Amit lehetett elpasszoltunk, felajánlottunk, ha pedig nem kellett senkinek – fájó vagy kevésbé fájó szívvel - kidobtuk. A hasznos, de aktuálisan felesleges dolgainkat akkurátusan leltárba vettük és bedobozoltuk – mondván jó lesz az még valamire, minek dobjuk ki. Így aztán negyvennél több döbozt és tucatnyi termetes zacskót töltöttünk meg. Ezek egy része a pincénkben, vagy a lakás egyik lezárt szobájában várja a visszaérkezésünket, másrészét viszont nagyszülőkre bíztuk megőrzésre, akik ettől nyilván roppant boldogok.
Nagyjából egy hónapig tartott a lakás összepakolása. Ez soknak tűnik, de úgy kellett abszolválni a feladatot, hogy közben életvitelszerűen az otthonunkban voltunk és mindvégig szükségünk volt az alap használati tárgyainkra. Ami a gyerekek esetében viszonylag tekintélyes mennyiségű tárgyat jelent.
A Tóthékat megszégyenítő dobozolással párhuzamosan zajlott a csomagjaink összeállítása. Ez sem volt egyszerű folyamat. Hetekig csak kupacba raktuk, amit hozni akartunk, majd elkezdtük ekonomikusan hajtogatni, szortírozni, párosítani a dolgainkat. A cél az volt, hogy minél kevesebb csomagba, minél több mindent préseljünk. Hivatalosan 190 kilót adhattunk fel a repülőn, ami elsőre elérhetetlen mennyiségnek tűnt. Aztán ahogy csomagoltunk úgy vált egyre világosabbá, hogy ez nem is olyan sok. Végül néhány kompromisszum árán 12 dobozt, három utazótáskát és két hátizsákot töltöttünk meg. A házi mérlegünk 210 kilónál állt meg, ami tíz százalékos többletet jelentett. E fölött már sanszos volt, hogy kifizettetik velünk a többletet. Végül jófejek voltak és mindenestől felpaszírozták az összeset a gépre.
RSS Feed