1140 napja érkeztünk Izraelbe. 1140 gyönyörű napja élünk Ein Gevben, ahol nagyszerű emberekkel hozott össze minket a sors. Sokat adott nekünk ez a közösség, és mi ezért elmondhatatlanul hálásak vagyunk! De saját akaratunkból 1142 után új szakasz kezdődik az életünkben. Néhány hét múlva elköltözünk Ein Gevből, amit annyira szeretünk. Néhány hét múlva elhagyjuk Izraelt, ami a mi hazánk is, hogy visszatérjünk oda, ahonnét jöttünk. Úgy alakult, hogy a szülőhazánkban folytatjuk, mert az élet bonyolult. De bárhová is sodorjon minket az élet 1140 nap nem múlik el nyomtalanul, még ha nem is vagyunk itt, akkor is ide tartozunk. És szerencsére most már bármikor visszajöhetünk, mert van hová.

Az első próbán egy viszonylag egyszerű sortáncot gyakoroltunk, ami nem haladta meg a szerény képességeimet. Sőt, még örültem is, hogy egészen progresszív volt a zeneválasztás, mert rendhagyó módon egy zúzós Deep Purple dalra játszottuk a zenebohócot. Ugyan gyanút kelthetett volna bennem, hogy mindezt seprűvel és partvissal a kezünkben tettük, de mivel a Savuót amolyan munka ünnepe a kibucban, így nem tűnt elrugaszkodott dolognak a kellékválasztás.

A második próbán bonyolódott a dolog, mert kiderült, hogy nem úszom meg ennyire könnyen - a férfiak sortáncát nők veszik át a színpadon, majd közös erővel fogunk hórázni. Hórázni?! Én körtáncot akkor jártam, amikor a kacsatánc volt a menő az óvodában, vagy akkor sem. Ekkor éreztem, hogy komoly égés készülődik, de már nem volt menekvés. Bár a tánctanárunk - mert hát nem csak magunktól sasszéztunk - veregette a vállam, hogy milyen jó vagyok (muhaha) azért éreztem, hogy nem én vagyok az egyetlen a férfikarból, akinek elemi készsége sincs a tánchoz, így legalább felszabadultan tudtunk egymáson röhögni. Mármint magunkon, mert a tánctanárunk nagyon lelkesen dicsért minket, amit rajta kívül azt hiszem egyik partnerem sem vett komolyan. Akkor lohadt le a mosolyunk, amikor megjelentek a csajok, akik helyből pöpecül letáncoltak minket a színpadról. Hát, mit mondjak, hozzájuk képest elég kontrasztos volt a mi felvezető botladozásunk, főleg úgy, hogy két terhes asszony is könnyedén szökdécselt, nem úgy mint mi a sörhasunkkal. (Pszichoszomatikusan vagy sem, mindenesetre a következő próbára leterített egy fosós-hányós, a rossz nyelvek szerint csak összeszartam magam kihívástól, de ez nem igaz, mert az évszázad hányását csak nem produkálom holmi közszereplés miatt.)

De ez még mind semmi volt az első színpadi jelmezes próbánkhoz képest. Itt ugyanis kiderült, hogy a partvis és a felmosófa csak átmeneti kellék volt, mi férfiak igazából vasvillákkal fogunk tánc közben hadonászni. Na, ezen a ponton kezdett halálfélelmem lenni, mert az egy dolog, hogy kétballábasak vagyunk - méghozzá gumicsizmákkal súlyosbítva -, de a szemmagasságban kalimpáló vasvillák első látásra sem voltak olyan bizalomgerjesztőek.

A következő kihívást a férfi- és nőikar össztánca jelentette. Mindezt egy olyan színpadon, amit nem arra méreteztek, hogy nyolc vaskos férfi és hat törékeny nő pörögjön rajta. Meg is lett az eredménye, mert az egyik terhes lány kapásból kificamította a bokáját. És csak azért nem abortált nyílt színen, mert színpadra lépésünk előtt a vasvillákat gondosan letámasztottuk.

A sérülésben annyi azért jó volt, hogy a tánctanárunk megvilágosodott, hogy a színpad adottságaihoz kell igazítani a koreográfiánkat. Pikk-pakk átméretezte a táncot, ami praktikusan annyit jelentett, hogy egy nagy kör helyett két körben ropjuk, méghozzá úgy, hogy belül a hat nő, kívül a nyolc férfi. Ez tulajdonképpen jó ötlet volt, eltekintve attól a két lépéskombinációtól, amikor is mi férfiak dinamikus indiánszökkenéssel a kör belseje felé tendáltunk. Ekkor ugyanis szabályosan fenékbe billentettük az előttünk tipegő hölgyeket, ami legalább annyira vicces volt, mint amikor az örökbecsű Bomba jó bokszolóban Bud Spencer tiroli bőrgatyásnak áll.

Ezek után léptünk színpadra Savuótkor. Ami az előzményekhez képest igen csak merész vállalkozás volt. De bátraké a szerencse, és ha már publikum előtt ég szénné az ember, akkor azt emelt fővel csinálja, szóval derekasan beleálltam a feladatba. Ugyanez nem volt igaz a vasvillámra, mert az utolsó pillanatban gereblyére cseréltem. Így szerencsére nem ismételtem meg gyermekkorom egyik legfájdalmasabb sérülését, amikor nem elég, hogy átszúrtam a nagylábujjam, de még a villa nyele is úgy kupán nyomott, hogy menten elsötétült a világ és csak az állatorvosnál tértem magamhoz, miután megkínált egy tetanusz oltással - de ez egy hosszabb történet, hogy miért pont a lódoktor bökött meg, amit nem is fejtenék ki. Mert a lényeg, hogy végül is minden gond nélkül lenyomtuk a savuóti táncunkat, már ha a figyelmen kívül hagyjuk, hogy egyetlen pillanatig sem voltunk összhangban egymással és a zenével. (Csak erős idegzetűek ide kattintva megnézhetik a teljes előadásunkat.) Felejthető produkciónk után együtt érző taps kíséretében hagytuk el a tánctereped, de volt egy valaki, aki tényleg értékelte a művészi ihletettségű vasvillás shownkat. Mikor a taps abbamaradt, Ábel felpattant a közönségből és irdatlan hangerővel boldogan közhírré tette, hogy “Apa! Te nyertél!”

Hiába, na! Létezik még a világon férfiszolidaritás.

Úgy két éve nagy sikerű posztban “énekeltem meg” miként veszítettem el véradói szüzességem. Férfias irtózásom az orvosi beavatkozásnak álcázott woodoo szurkálástól azóta sem hagyott alább, ma is sikítófrász kerülget azoktól a középkori kínzóeszközöktől, amivel a vérvételt rutinszerűen intézik. De, ha az embernek három gyereke van és fejébe vette, hogy jó példával szolgál nekik, akkor bizony nem elég egyszer bizonyítani, hogy milyen keményen állom a véna lyuggatást, újra és újra meg kell ismételni.

Erre úgy fél évente módom nyílik, amikor kitelepül hozzánk a helyi vöröskereszt, ami itt ugye vörös dávidcsillag és megcsapolják a kibucnyikokat. Ilyenkor remegő lábakkal és gombóccal a torkomban kötelességszerűen összekapom a családot, hogy a szemük láttára ontsam a drága vérem. Így volt ez most is.

Kár, hogy ők valójában csak azt látják, hogy én halál sápadtan, a rettegéstől eltorzult arccal próbálom túlélni a véradás borzalmait (lélekben persze szuperhősnek képzelem magam, csak tűvel a karomban nehéz ezt a karaktert megformázni). Mivel az egyszemélyes passiójátékom tényleg nem valami izgalmas, ezért nagyjából a második perc után a gyerekek figyelme rendszerint másra terelődik. A pedagógiai célú véradásomnak az szokta megadni a kegyelemdöfést, amikor Zsófi megunja a gyerekek fegyelmezését és kizavarja őket játszani a kertbe.

Felcserként valószínűleg ő már komolyabb dolgokat is látott, mint békeidőben véradáson hősködő papírkutya apukát, aki mentális harakirinek fogja fel az őt ért tűszúrést. 

Tegnap két fontos sportesemény zajlott és ebből a BL döntő volt a kevésbé érdekes Ein Gevben. Mert a Real és az Atletico Madrid párharca smafu ahhoz képest, hogy az Ein Gev-i Rókák döntőztek a helyi zsinórlabda bajnokságban. Három játszmában, 2:1-es arányban múlták felül a helyenként kiválóan játszó ellenfelet az Ein Gev-i lányok-asszonyok. A csapatunk jól kezdett, aztán jött a törvényszerű megtorpanás, végül maguknak tették izgalmassá a párharcot, de végül hozták a kötelezőt. A játék képénél talán fontosabb volt a csapategység, a pályán lévő hat játékosnak a partvonal mentén másik tucat csapattárs szorított. De a közönség is kitett magáért, a Zemah-i rettenetes hodály sportközpont felét megtöltötték a szurkolók, és bár mindkét csapatot lelkesen buzdították, azért az ein gevi tábor népesebb és hangosabb volt, nem kis részben Zsófinak, Ráchelnek és Ábelnek köszönhetően, no és Leának, aki különösen élvezte a hatalmas buzdítást.

Valamelyik nap arra gondoltam, hogy milyen jó lesz mondjuk tíz év múlva visszaolvasni a blogunkat. Mert persze a jelennek írjuk, az aktualitás hoz kattintásokat, de ha nem is az örökkévalóságnak szánjuk mégis egyfajta időkapszulaként ott kering a világhálón mindaz, amit az elmúlt három évben megosztottunk magunkról. Vicces lesz, ha majd valamikor a gyerekeink visszaolvassák mi mindent örökítettünk meg abból az időből, amikorról valószínűleg egy nagy “emlékpacán” kívül vajmi kevés konkrétumra emlékezhetnek. Ha másra nem, talán arra jó lesz a blog, hogy megteremtsük a saját családi legendáriumunkat, amit a vasárnapi ebédek közben feleleveníthetünk.

Erről szól a Mishpaha blog immár 253 posztban, több mint 900 ezer karakterben és sok ezer képben, valamint 4 videóban. Tartsatok velünk továbbra is, legalább virtuálisan kóstoljatok bele a mi blog menünkbe! 

Akik ismernek, azok tudják, hogy nem evezek épp egy hajóban Zoltaival, de ettől még simán vízre szálltam vele, hisz nyaralni jött és különben is néhány hete már nem ő a Mazsihisz nagy hatalmú igazgatója. Mondtam is neki, amikor az Ein Gev-i kikötőben a csoportja nagy erőkkel más irányba indult, mint kellett volna, hogy már nincs, aki vezesse őket - szúrós tekintettel, de a rá jellemző csibészes mosollyal a szája sarkában nézett rám. A megtévedt nyáj élén, Frölich Róberttel, a Dohány utcai nagy zsinagóga főrabbijával aztán megtalálta a helyes utat Zoltai és a rettenetesen imbolygó hajó felé. A fedélzeten Szalai Viktor, idegenvezető haverom rögtön közölte, hogy gond egy szál se, ha süllyedünk 30 mentőöv rendelkezésre áll, a csoport maradék része pedig Istenben és az úszótudásában bízhat. A sztori ennyiben ki is fulladt, mert természetesen a hajónk nem jutott hullámsírba, az egy órás sétahajózás meg üzemszerű unalomban telt. Aki kíváncsi volt ránk, azzal beszélgettem, aztán egy gyors délutáni imát követően búcsút intettünk egymásnak.

Egyébként nem sűrűn vetődnek magyarok mifelénk. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy három év alatt hány magyar turista csoporttal futottam össze Ein Gevben, pedig a kibucunkban jobb napokon 10-15 busznyi külföldi is megfordul. Legutóbb pár hónapja a Hit Gyülekezetének népes zarándok csoportja hajózott ki tőlünk, őket is lelkesen elkísértük a gyerekekkel. Az a közös út is emlékezetesre sikerült, mert nem számítottunk arra, hogy egy rögtönzött Vidám vasárnapban is részünk lesz. Ki tudja, talán ezért sem háborgott akkor úgy a Kineret, mint amikor Zoltaikkal napfürdőzve szeltük a habokat, bár a magam részéről a hullámverést egy fokkal jobban bírtam, de "házigadaként" Jézus dicsőítésével sincs semmi bajom.

Azért is vagyok annyira képben, hogy hány magyar jön Ein Gevbe, mert az itteni idegenforgalmi iroda kötelességtudóan értesít, ha magyar csoport hírét veszik. Az igazat megvallva jobban örülnék, ha már nem szólnának. Nem azért, mert ne találkoznék szívesen az ide vetődő honfitársainkkal (sőt!), hanem mert olyan sokan jönnének, hogy nem számítana kuriózumnak egy busznyi magyar zarándok. Izraelbe évente 10-12 ezer magyar jön, szerintem ez nagyon kevés, miközben mégiscsak itt van a zsidó-keresztény kultúrkör bölcsője, amúgy meg, ha csak lábat lógatna az ember, akkor is remek nyaralási célpont - igaz, baromi drága, de ettől Izraelt még látni kell mindenkinek! Szóval tessék Izraelbe jönni akár Jézus kedvéért, akár Siratófal miatt, vagy épp a csábító tengerpartokat kipróbálni!

Kell is az eső, mert a tél - ami itt az esős évszak - meglehetősen száraz volt. Idén nem kényeztetett el minket a természet, csak egy csapadékosabb hetünk volt, akkor ugyan a magasabb helyeket hó fedte, de ez smafu ahhoz képest, ami az elmúlt két évben kijutott nekünk. Annyira nem hittünk benne, hogy idén még eshet, hogy már hetekkel ezelőtt elcsomagoltuk gyerekek gumicsizmáit. Hideg zuhanyról így sem beszélhetünk, mert kellemes 25 fokban mezítláb is lehet pocsolyába ugrálni.

A mai eső csak “csepp a tengerben”, sajnos nem dob sokat a Kinereten, pedig milyen jó volna, ha elérnénk a tavalyi rekord vízszintet! De azt hiszem ahhoz egész héten dézsából kéne önteni az esőt, annak meg annyi az esélye, mint a közelgő izraeli-palesztin békekötésnek. Viszont az eső elmossa az ellentéteket, a hirtelen jött égszakadásnak minden itt élő egyformán örül, úgyhogy mégiscsak össznépileg úszunk a cseppnyi boldogságban. 

Ma három éve, hogy megérkeztünk Izraelbe. Napok óta azon gondolkozom, hogy miként emlékezzek meg erről a jeles évfordulóról. De nem jut semmi az eszembe. Pontosabban nagyon is sok minden ugrik be, de ezekről nem érdemes külön posztot kanyarítani, kár a bitekért, annyira evidenciák. Kicsit olyan ez, mint amikor gyerekként számon tartjuk a születésnapunkat, folyton öregedni akarunk. Aztán, amikor “öregek” vagyunk, akkor elveszíti jelentőségét a születésnap, inkább felednénk az idő múlását. Három év után már mi sem számítunk igazán olé hadasnak (új bevándorló), többé-kevésbé belesimultunk az izraeli hétköznapokba, ha nem is minden tekintetben, mert ugye ide is születni kell… Kismillió dolog történt velünk, hogy mi minden? Éltük az életünket, úgy mint te. Csak máshol, más ingerek közepette, más keretek között és talán más hozzáállással - többek között ezekről szól a blogunk. És pont ez a sok “más” az, amitől a mi hétköznapjaink izgalmasabbak és kívülről nézve attraktívabbak - meg persze a blog miatt, ahová naná, hogy azok a dolgok kerülnek ki, amik rajtunk kívül másoknak is érdekesek lehetnek. Így nézve cseppet sem kérdés, jól döntöttünk, amikor három éve felkerekedtünk. Ma sem tennék másként!
De három év nagy idő, az újdonság varázsa természetes módon megkopik. Olyan ez, mintha a világ legjobb nőjével/pasijával kötnéd össze az életed, akire ha évek múltán ránézel ugyanolyan átlagosnak látod, mint akárki mást, viszont az együtt töltött idő megszépíti a szarkalábakat. Izrael is ilyen. Vonzó és impulzív minden pillanatában, de ha benne élsz, akkor te is megismered smink nélkül. Nincs ebben semmi kiábrándító, sőt jobb a maga természetességében látni, mint kívülről mézes-mázas rózsaszínben - vagy pont ellenkezőleg - dermesztő sötétre festve.

Szóval három éve élünk Izraelben. Ráchel és Ábel többet élt itt, mint Magyarországon, Lea meg már lényegében ide született. Nekik Ein Gev az otthonuk és Izrael a hazájuk. És ez így marad már örökre. Még akkor is, ha az élet egyszer talán továbbsodor minket, hogy valahol máshol, más keretek között, más ingerek érjenek minket újabb három éven át. De most itt vagyunk, immár három éve. Van minek örülni! És ez a lényeg.

Nincs is annál szebb, mikor (szinte) házhoz jön az ünnep. Most például egy marokkói zsidó hagyománnyal ismerkedhettünk meg szomszédaink jóvoltából. Bevallom egészen mostanáig még soha nem hallottam a mimounáról, talán azért sem, mert az askenázi zsidó világban nem ülik meg. De erre jó Izrael, ahol például észak-afrikai gyökerű zsidókkal is összekerülhet az ember, akik a szentföldi zsidó olvasztótégelyben is megőrizték ezt a pészachot lezáró hagyományt.  Szomszédaink idén minket is áthívtak, hogy velük örüljünk a nyolc pászkával töltött nap elmúlásának. Marokkói hagyományokhoz híven roskadásig rakták az asztalt édességekkel, rengeteg mézes süteménnyel, diós, szezámmagos nyalánkságokkal, lekvárokkal, kompótokkal, gyümölcsszirupos isten tudja mikkel. És megkóstolhattuk a mofletta nevű lapos palacsinta-pita hibrid, amit az ünnepi szokás szerint csordultig töltöttek mézzel. Ez sem egy diétás étel…

Ennek legfontosabb szimbóluma a méz (meg minden édesség), amit a zsidó újév, rosh hasana alkalmából is ugyanezen okból teszünk az asztalra. Én azonban azt gondolom, hogy ennél prózaibb oka lehet a hepajnak, a pászkával súlyosbított diétás napok után kijár a kalória bomba, valahogy úgy, mint a muszlimoknál a ramadán böjtjét megtörő záróvacsora, az Íd al-fitr esetében, ahol sok helyütt ráadásul hasonló étkek is szerepelnek az ünnepi menüben. De bármi is legyen a Peszachot lezáró mimouna magasztos üzenete a lényeg akkor is az, hogy a nagy család, a szomszédság, a barátok együtt vannak, esznek-isznak jót mulatnak. Hát kellhet ennél több?!

Lassan három éve vagyunk Izraelben és valamiért úgy adódott, hogy évente legalább egyszer találkozom Shimon Peressel. Na jó, a találkozás kifejezés némileg fellengzős, mondjuk azt, hogy karnyújtásnyi távolságból fotózhatom. Igazából ebben nincs semmi nagy szám. Ha rendes hírügynökségi fotós volnék és nem végeken élnénk, akkor akár naponta megeshetne ugyanez velem. De így hírértéke van, hogy az izraeli elnököt lefotózhattam az Ein Gev Fesztiválon, amit gyakorlatilag minden évben ő nyit meg, vagyis kis túlzással házhoz jön az elnök úr, hogy lencsevégre kapjam. Volt azért olyan is, hogy jóval távolabbra kellett zarándokolnom egy-egy róla készült képért - legutóbb Ariel Sharon temetésén próbáltam “levadászni” (nem túl nagy sikerrel), tavaly nyáron meg az elnöki konferencián kattintgattam a sok celebritás között többek között Perest is. Személy szerint csak azért van hírértéke, hogy ismét őt kattintgattam, mert az elnöki stáb az én képemet adta ki az eseményről, ez jelent meg Peres hivatalos facebookos oldalán is.

Amikor e sorokat írom 3500 felett jár a lájkok és 128-nál a megosztások száma. Ahogy nézem ez messze átlagon felüli a visszajelzés az elnöki oldalon (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak ennél jóval kedveltebb bejegyzések is). Legyünk őszinték, nem az én szuper fotómnak szól a tetszésindex megugrása, hanem a kissé elcsépelt politikus-gyerek kombó veri ki a lájkmérőt. Mindegy, mint alkotó azért eldicsekszem vele, hogy én is sütkérezzek egy kicsit a dicsőségben.