Ha valamire, hát a fogadtatásunkra nem lehet panasz. Az első perctől kezdve hihetetlen nyitottsággal és kedvességgel kezeltek minket, ami egyszerre jóleső érzés és segítség az életkezdéshez.
Mondanám, hogy kész csapás volt az utazás, de ez valójában nem igaz. Meg aztán a negyven év pusztai vándorláshoz képest a mi egynapos tortúránk smafu. A megérkezés viszont legalább olyan katartikus volt, mint amilyen a tizenkét törzs számára az ígéret földjére lépni.
A szomszéd welcome sütijéről már megemlékeztem. Azt viszont nehéz visszaadni, hogy másnap reggeltől milyen érdeklődéssel és szeretettel fogadtak minket a kibucban. Ebben a viszonylag kis közösségben napokig eseményszámba ment az érkezésünk. Úton útfélen megállítottak és jókívánságokkal halmoztak el minket. A fél faluval lejattoltunk, a másik fele viszont Jom Haacmautkor (függetlenségi nap) ismerhetett meg kis családunkat, amikor az esti ünnepség részeként kihívtak minket a színpadra, hogy jól bemutatkozzunk. (Az esetéről és előzményeiről később külön posztban is megemlékezem majd.) Kicsit bazári majom jellege volt a dolognak, de a gesztust kell díjazni. Színpadi szerepeltetésünknek dramaturgiai jelentősége is volt. Velünk, a firssen érkezett családdal bizonyíthaták, hogy az államfilozófia (cionizmus) még mindig érvényes. Ettől és a mi látványunktól, aztán mindenki nagyon boldog volt.
Persze minden csoda három napog tart és egy hét után a mi hírértékünk is csökkent. Ezzel együtt nem feledkeztek meg rólunk, számtalan figyelmességben volt részünk azóta is. Erre csak egy példát mesélek most itt el.
Mondanám, hogy kész csapás volt az utazás, de ez valójában nem igaz. Meg aztán a negyven év pusztai vándorláshoz képest a mi egynapos tortúránk smafu. A megérkezés viszont legalább olyan katartikus volt, mint amilyen a tizenkét törzs számára az ígéret földjére lépni.
A szomszéd welcome sütijéről már megemlékeztem. Azt viszont nehéz visszaadni, hogy másnap reggeltől milyen érdeklődéssel és szeretettel fogadtak minket a kibucban. Ebben a viszonylag kis közösségben napokig eseményszámba ment az érkezésünk. Úton útfélen megállítottak és jókívánságokkal halmoztak el minket. A fél faluval lejattoltunk, a másik fele viszont Jom Haacmautkor (függetlenségi nap) ismerhetett meg kis családunkat, amikor az esti ünnepség részeként kihívtak minket a színpadra, hogy jól bemutatkozzunk. (Az esetéről és előzményeiről később külön posztban is megemlékezem majd.) Kicsit bazári majom jellege volt a dolognak, de a gesztust kell díjazni. Színpadi szerepeltetésünknek dramaturgiai jelentősége is volt. Velünk, a firssen érkezett családdal bizonyíthaták, hogy az államfilozófia (cionizmus) még mindig érvényes. Ettől és a mi látványunktól, aztán mindenki nagyon boldog volt.
Persze minden csoda három napog tart és egy hét után a mi hírértékünk is csökkent. Ezzel együtt nem feledkeztek meg rólunk, számtalan figyelmességben volt részünk azóta is. Erre csak egy példát mesélek most itt el.
Az apartmanunkhoz kaptunk egy tévét is, távkapcsoló viszont nem járt hozzá. A komfortérzetünk javítására kértünk egy másik készüléket. Ehhez már volt kapcsoló, viszont egyik tévéhez sem tudtuk rákötni a dvd-lejátszót. (Kicsit ciki, hogy ilyen problémáink vannak, de hát ez van.) Az ebédlőben elsóhajtottuk magunkat Rifkának – akiről külön posztban fogok majd megemlékezni – hogy miként babrált ki velünk a technika ördöge. Ezt hallva az asztalnál ülő barátnője rögtön felajánlotta az elfekvő tévéjét. Igen ám, de a távkapcsolója ennek is elkallódott a történelem folyamán. Erre a hölgy mit mond: figyusztok, ez az én készülékem, ezért ha a városban járok veszek hozzá egy távkapcsolót, amit majd nektek adok. Hát ez milyen már?! Még mi kérünk tőle szívességet és ezek után ő ajánlja fel, hogy a mi kényelmünkért fizet. Mi ez, ha nem önzetlenség a köbön! Természetesen nem éltünk az ajánlattal, elvégre mégis csak volt gyerekszobánk, meg tévénk.
RSS Feed