A franc se gondolta, hogy valaha Szegedi Csanádról kell értekeznem bárkivel is Izraelben. De ezt is megéltük! Köszönhetően annak, hogy múlt csütörtökön az izraeli 2-es csatorna Uvda című műsora riportfilmet sugárzott a megtért jobbikosról. Ilana Dajan műsora amolyan oknyomozó magazin (a névválasztás is erre utal, Uvda magyarul tényt jelent), amiben most épp Szegedi Csanád sztoriját dolgozták fel. A műsor a képre kattinva nézhető meg vagy ide kattintva tekinthető meg, héberül van, de Szegedi magyarul beszél benne. Szerintem ez a riportfilm stílusában és színvonalában nem sokban különbözött a tv2 Naplójától és ezt inkább sértésnek szántam… Meglehetősen gyenge, felületes és koncepciózus, ahogy a náciból zsidóvá lett politikus történetét tálalják. Az pedig végképp nem fér a fejembe, hogy másfél év után miért ütötte meg hirtelen a szerkesztők ingerküszöbét Szegedi botránya, ami akkoriban bejárta a világsajtót is, még izraeli lapok is foglalkoztak vele. Biztos sokat gondolkozhattak a feldolgozás mikéntjén, mert még a 2013 októberi forgatáshoz képest is három hónappal később tűzték műsorra a bombasztikusnak szánt riportfilmet. Most komolyan, az mennyire hiteles már, ahogy a stáb kedvéért Szegedi a Smát tanulja, közvetlenül az után, hogy a szobába menet csókot nyom a mezüzére? Mi ez, ha nem megrendezett jelenet?! Hónapokkal azelőtti eseményt rekonstruáltak ilyen sután, hisz alanyunk ekkor már vagy egy éve rendszeresen zsinagógába járt, napi szinten tanulmányozta a hagyományokat, tanulta a hébert, nehezen hihető, hogy csak ennyi idő után jutott volna el a fő imádságig… Ahogy nézem a közösségi médiában Uvda adásának magyar kommentjeit, hozzám hasonlóan sokaknak szemet szúrtak az ilyen és ehhez hasonló oknyomozói megbicsaklások. De legtöbben mégis csak azt vetik a készítők szemére, hogy elegánsan elsiklanak néhány fontos részlet fölött. Például, hogy Szegedi pénzt kínált zsarolóinak(?), politikai ellenfeleinek származása elhallgatásáért. Ez az aprócska tény bizonyára nem illett bele a megtért náci mítoszába… Mint, ahogy azt is csak röviden villantották meg a készítők, hogy a zsidó közösségben sokan kételkednek Szegedi őszinteségében, mert nem hiszik, hogy történészként fogalma sem volt a zsidó gyökereiről. Elkenték, hogy a nagymamája és az édesanyja, aki ugyancsak tudott a zsidó gyökerekről, mért titkolták a család származását, amikor Szegedi jobbikos karrierje felívelt. Az meg csak a magam fajta kelet-európai szökevényt izgatja, hogy Szegedi máig nem lebbentette fel a fátylat például a Jobbikot finanszírozók kilétéről, vagy épp arról, hogy kik állnak a Kurucinfó mögött, hogy csak a legfontosabb magyar közéleti kérdéseket említsem. De el kell ismerni az emberi drámához képest ezek valóban bagatell, provinciális részletek. Távolról nézve a lényeg az, hogy Szegedi Csanád ma már gyakorló zsidó és nem gyakorló náci - amit minden rosszmájúságom ellenére magam is nagyon-nagy pozitív változásnak tartok. A kiváló happy endet, a jól eladható mitikus megtérés zabálták itt Izraelben. Már az Uvda promója alapján is többen szóltak, hogy kíváncsian várják a filmet, aztán már az adás alatt is csörgött a telefon, csipogott az SMS és csorogtak az e-mailek. A kibucban napok óta lépten-nyomon megállítanak és a volt jobbikosról faggatnak. Mindenki nagyon együtt érző Szegedivel, szemernyi kételkedést sem tapasztaltam. Még Rivka, aki magyar holocaust túlélő, karján a számmal is azt mondta, hogy szívből sajnálja ezt a fiút, amiért egyik pillanatról a másikra összedőlt az addigi élete. Szerinte kész csoda, hogy nem bolondult bele. Mások is egészen komolyan érdeklődtek Szegedi hogyléte felől, mintha amúgy országos cimborája lennék a megtért nácinak és tudnom kéne, hogy gyötrik-e rémálmok. Tuti bennem van a hiba, de nekem ez az empátia legalább annyira abszurd, mint Szegedi Csanád pálfordulása. Egy biztos az Uvda magazinnak - ha mást nem is - azt biztosan sikerült bizonyítania, hogy nagy az isten állatkertje és a legendás zsidó szív sem ismer határokat. Kapcsolódó cikkek:
18 Comments
Január 13-án temették el Ariel Sharont, Izrael egykori miniszterelnökét, a hős hadvezetőt. Fizikai értelemben ekkor vettek tőle búcsút, de hívei zöme lélekben már rég lemondott - vagy megfeledkezett - róla. Volt rá idejük, hisz a minden tekintetben nagy formátumú politikus nyolc hosszú éve kómában feküdt. A temetése így is történelmi eseménynek ígérkezett, nekem is ott volt a helyem. Szubjektív riportomból kiderül, hogy valójában az volt-e. A nagyszerű katonának, az erőskezű, de ellentmondásos politikusnak meg sem kellett halnia ahhoz, hogy történelemmé váljon. Még életében szobrot állítottak neki, ha nem is a legszerencsésebbet… Bármennyire is morbidul hangzik, a legenda betetőzése mégiscsak a halál beállta volt, amit az elmúlt hetekben megszaporodott, Sharon erősen romló állapotáról szóló tudósítások már könyörtelenül előre vetítettek. Kívülről kicsit úgy tűnt, mintha az alkalmas időpontot várták volna, hogy lekapcsolják a gépekről. Hogy így volt-e nem fogjuk megtudni soha, mindenesetre január 11-én orvosi értelemben is exitált Sharon. Bár nekem úgy tűnt, hogy az elkerülhetetlen vég mégiscsak meglepetésként érte azokat, akiknek hivatalból kell a nemzet gyászát megkoreografálniuk. Bármit is gondoljunk Ariel Sharonról (én például soha nem kedveltem igazán), a zsidó államban úgy tekintenek rá, mint az újkori Izrael egyik legkiemelkedőbb alakja, elsősorban katonai sikerei miatt övezi egyöntetű elismerés és nem ellentmondásos politikai teljesítménye okán. Ezzel magyarázható, hogy elbúcsúztatása nem csak az egykori miniszterelnöknek kijáró protokolláris eseménynek ígérkezett, hanem valódi nemzeti katarzisnak is, amit szerettem volna saját szememmel - és objektívemmel - is látni.
Latrunban ért az első meglepetés. Abból, hogy a Jeruzsálemben felravatalozott koporsóhoz hányan zarándokoltak el arra következtettem, hogy a hatalmas hadtörténeti múzeumnál minimum ostromállapotok fogadnak, de ehhez képest a sok-sok biztonsági emberen kívül alig lézengtek a komplexum környékén.
Nem volt sok időm, hogy ezen lamentáljak, mert ha ott akartam lenni a temetésen is, akkor sovány disznóvágtában autóba kellett vágnom magam, hogy időben eljussak 50 kilométerrel arrébb, Szikomor-tanyához, a temetés színhelyére. Amire az útlezárások miatt valójában egyetlen halovány esélyem volt, ha valahogy sikerül a koporsót szállító konvojra szorosan rátapadnom. Elmondva egyszerűnek tűnik a feladat, de aki próbálkozott már száguldó VIP menetoszlopot követni az tudja, hogy ilyen csak a filmekben van. Na, nekem ez most összejött és csak a célegyenesben kapcsoltak le, ami egészen kivételes fegyvertény egy magamfajta úrvezetőtől.
(Egyszer valaki elmagyarázhatná, hogy a magyar kormány zsidós rendezvényekre miért delegál előszeretettel zsidókat, mintha nem államközi diplomácia, hanem zsidó belügyről lenne szó.) A gyászoló potentátok miatt elzárták a temetés közvetlen környékét, újságíróként oda születni kellett. így csak kordonon kívülről fotózhattam, ahonnan a ceremónia korlátozottan látszott. Pech. Mindegy téma így is volt aztán, amikor befejeződött a szertartás, akkor a plebsszel együtt bejutottam a sírhoz, ahol kedvemre fotózhattam a megrendült tömegeket. De még így is jobban jártam, mint azok a fotós kollégák, akik fél órával később a jeruzsálemi állami búcsúztatóról zuhantak be. A hírügynökségi fotósok zöme már csak akkor ért a sírhoz, amikor ott gyakorlatilag lecsengett minden. Most az egyszer a hírversenyt én nyertem. Persze ez halottnak a csók, mert a fotóimat végül nem vette meg senki. De az élmény így is megfizethetetlen volt. A cikkhez tartozó teljes képanyag a Facebookon is látható. Kapcsolódó cikkek:
Csapzott hónapokon vagyunk túl, az utóbbi időben már nem is jutott nagyon idő érdemi blogolásra. Azt nem ígérem, hogy mostantól újra repkednek a posztok, de legalább egy helyzetjelentést kanyarítok innen a végekről, hogy mindenki képben legyen rólunk. Kicsit talán nyafogós poszt lesz, de néha ilyen is kell. A legfontosabb, hogy Zsófi picit váratlanul, egyik napról a másikra munkába állt október közepén, ami örvendetes hír. Az afulai kórház patológiai osztályát erősíti, mint szakorvos jelölt - közepes méretű kórház, sok munkával, tisztességesnek mondható fizetéssel. (Az osztály nem volt ismeretlen számára, itt volt a sztázs szakmai gyakorlat alatt egy hónapot.) A munkakezdés azt is jelenti, hogy fájó anyai szívvel, de átadta a stafétát nekem és egészen mostanáig apai gondnokság alatt állt Lea, aki mindenfajta lelki törés nélkül elfogadta a helyzetet. Azt nem mondanám, hogy maradéktalanul pótoltam Zsófit, még csak azt sem, hogy a nyomába érek, de három vidám hónapot tölthettem a picivel. Minden apának ajánlom, hogy tegye próbára magát, mert megéri babázni és rengeteg dolgot tanulhatunk belőle. Január közepén lejárt a mandátumom és Leát beadtuk a bölcsődébe, mert abba az életszakaszba került, amikor a gyerek társaság nagyobb kihívás neki, mint a szülői felügyelet. Ezt ő is értékeli, mert köszöni szépen boldogan elvan a bölcsődében gyakorlatilag az első perctől kezdve. A sikeres beszoktatással ugyan némi teher lekerült rólunk, de az éjszakai műszak sokat kivesz, különösen Zsófióból. Lea lassan 10 hónapos, de még mindig nem alussza át az éjszakát és, ha ő nem alszik, akkor más sem… Miközben reggel hatkor már talpon vagyunk, mert ő így akarja, vagy épp Ábel kopogtat a kakaójáért, hogy jól induljon a nap. Nincs ezzel semmi baj, kisgyerekes családoknál ez a menetrend, csak ettől még fárasztó. Zsófi esténként konkrétan beesik az ágyba és ájultan alszik, amíg tud. De azt mondja, hogy a munkájával elégedettek, szerencsére ott nem jön ki a fáradtsága. Reméljük mihamarább Lea is megkegyelmez neki, és rájön, hogy éjjel aludni kell. Visszakanyarodva Zsófi munkába állásához, azért nem indult olyan könnyen a dolog. Rögtön az első munkanap reggelén fél úton bekrepált a kocsink, aminek előtte kutya baja sem volt. Tréler, szerelő, 1500 sékel mínusz és idegeskedés. Szerencsére azóta gond nélkül megy a kis Mazda, amibe napi 100 kilométert tesz bele Zsófi az ingázás során. Ezen kívül tucatnyi kisebb-nagyobb bosszúság, bánat ért minket és kevés igazán jó dolog történt velünk. Talán a legrémesebb az volt amikor illetéktelenek megcsapolták a bankszámlánkat. Szerencsére, több körös levelezések árán sikerült lényegében minden pénzt visszaszerezni, de a hetekig tartó idegeskedés nagyon sokba került. (A magyar bankrendszer eggyel ügyfélbarátibb, mert ha fizetsz, akkor SMS értesítést kapsz, így azonnal tudhatod, ha nem te használod a pénzed. Izraelben minden sarkon utánad dobnak egy bank- és hitelkártyát, de ezt az egyszerű biztonsági szolgáltatás nem nyújtják a plasztiklapok mellé.)
Közben Lea mellett kitaláltam, hogy szervezek egy újabb konferenciát, mert abban bizonyítottan jó vagyok (csak szerényen). Kicsit azért megszívattam ezzel magam, mert hiába van rutinom a szervezőmunkában, ha az én tempóm nincs összhangban a baba életritmusával. Emiatt kizökkentem a komfortzónámból és sokkal stresszesebb volt a szervezés, mint amúgy lennie kellett volna. De a konferencián ez nem látszott, dugig volt a budapesti Izraeli Kulturális Intézet, minden nehézség ellenére újabb sikert könyvelhettem el, még ha a vállveregetésen túl pénz nem is járt érte.
Kapcsolódó cikkek:
Elment a “beteg dédi”, Zsuzsi mama. Szegényebbek lettünk egy édesanyával, nagymamával, dédivel és egy generációval, amely sok mindent élt át, ami hetedíziglen sem marad nyom nélkül a családban… Az Örökkévaló jóvoltából szép kort élt meg, de ennek az utóbbi időben egyre kevésbé örülhetett. Ágyhoz kötve, párnák közt élte utolsó éveit a Zsidó Szeretetkórházban - tiszta tudattal, méltósággal viselte teste lassú elgyengülését. Egészen tegnap délutánig, amikor szerető fia karjaiban örök nyugalomra szenderedett.
Legyen neki könnyű a föld! Az utóbbi hetekben azon dolgozom, hogy illő módon emlékezzünk meg a Jom Kippuri háborúról Budapesten is. A 40 évvel ezelőtt történt fegyveres konfliktusról fog szólni a Kidma következő minikonferenciája, amire már most közel százan regisztráltak. Remélem blogunk olvasói közül többen is eljönnek december 16-án az Izraeli Kulturális Intézetbe, mert érdekes lesz az esemény. Szóval csak tessék, csak tessék regisztrálni íziben! A konferencia apropóján néhány napot Budapesten leszek. A sok szervezés és ügyintézés miatt feszített lesz a tempó, úgyhogy aki találkozni akar velem az idejében jelentkezzen be, egy kévé mindig belefér az időmbe! Kapcsolódó cikkek:
Az izraeli magyar ajkú közösség éves cfati találkozóján tegnap megzavarták Magyarország nagykövetének a köszöntő beszédét. Dániel Péter, a körülbelül 2-300 fős hallgatóságból felállva, fennhangoz az éledő Horthy-kultuszt kérte számon Dr. Nagy Andoron. A percekig tartó incidens során a budapesti ügyvéd, aki 2012 óta Izraelben él két fotót tartott a kezében megrongált szobrokról. Egyiken a meggyalázott Újpesti rakparti mártír szobor volt, a másikon maga látszódott az általa vörös festékkel leöntött Horthy emlékművel. A közönségből senki nem csatlakozott az akcióhoz, a szervezők távozásra kérték Dánielt, aki többszöri felszólításra sem hagyta abba aktivitását. Végül az ünnepségen ugyancsak jelen lévő cfati polgármester, Ilan Sochat felszólítására foglalt csak helyet Dániel Péter, aki ezután csendben hallgatta meg a magyar diplomata beszédét, melyben Nagy Andor kitért a magyar kormány szélsőjobboldallal és az antiszemitizmussal kapcsolatos hivatalos álláspontjára. Náhány perccel későb a helyszínen két rendőr jelent meg, de intézkedésre nem került sor, a helyi magyar ajkú közösség találkozója rendben ért véget. x x x Ennyi a száraz hír. Az én véleményem meg az, hogy Dániel Péter megint rosszkor volt rossz helyen. Pofozkodni jött, de nem volt, aki ringbe szálljon vele. Politikai performanszát ott adta elő, ahol ennek nem volt helye és pláne nem ez volt az ideje. Ez még akkor is így van, ha amúgy tényleg bicskanyitogató, ha a magyar kormány képviselője a gulyás levesről értekezik és vastag bőrrel kerüli a kínos kérdéseket. Ezen háborogni fölösleges, a diplomaták ezért kapják a fizetésüket, meg azért, hogy reprezentáljanak például a helyi magyarság rendezvényein. Dániel egyéni akciója jól láthatólag nem váltott ki szimpátiát a közönség soraiban, pedig biztos vagyok benne, hogy aki ott volt (beleértve e sorok íróját is), az mind ugyanazt gondolja Horthyról, mint ő. Dániel látványosnak szánt önjelölt politikai megnyilvánulása inkább saját pozícionálását szolgálta - vagy még azt sem, tekintve, hogy az izraeli magyarok találkozóját hagyományosan gyalázatosan csekély médiafigyelem kíséri, amit friss oléként nem sejthetett emberünk. Kamerák, mikrofonok és kattogó vakuk nélkül improduktív nyilvánosan keresztre feszíteni a magyar kormány képviselőjét. Pedig lenne ennek helye, és még inkább itt volna az ideje! Mert hát az mégsem járja, hogy az Izraelben előszeretettel roadshowzó magyar politikusok odavetett bullshiteire nem érkezik csattanós válasz a helyi magyar ajkú közösség részéről. Amely közösség előszeretettel tapsol az itt haknizó Csárdás királynőnek, de nem érzi szükségét önmaga megszervezésére és legitim képviselet felállítására. Így nincs, aki rápirítana Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesre, aki idén januárban négy napos szolgálati útnak álcázott nyaralásán a hivatalos közlemény szerint mindössze hét találkozót bonyolított le, amibe nem fértek bele a helyi magyarok, úgy nemzetpolitikailag és egyetlen izraeli világi vezető sem, úgy diplomáciailag. Viszont “sűrű” programjába beiktatta Jóna Mecger askenázi főrabbit, aki ellen már akkor is vizsgálat folyt, azóta többször is kihallgatták korrupciós vádak miatt. De ugyanígy nem volt, aki hivatalosan helyre utasította volna a nem régiben itt járt Schmitt Máriát és Fürjes Balázst, akik a magyar kormány képviseletében csökkenő antiszemitizmust vizionáltak, amúgy meg szakmailag vállalhatónak gondolták, hogy fél év alatt össze lehet dobni egy korrekt kiállítást a holocaust gyermekáldozatairól, ahol inkább az embermentőkön lesz a hangsúly… Mint, ahogy nem akadt a magyar ajkú közösség részéről senki sem, aki a hivatalos látogatásra érkező Martonyi János külügyminiszternek a tudtára adhatta volna, hogy szép dolog romkocsmába invitálni az izraelieket (ahol ugye merengő ellenzéki diplomások lopják a napot…), miközben a magyar parlamentben ül egy nyíltan antiszemita, rasszista és xenofób párt, amellyel a kormány - mondjuk így - ha érdeke úgy kívánja összekacsint. (Lásd a reklám után a Martonyival készült interjút.) Szóval az izraeli magyar ajkú közösség részéről nincs olyan tekintély, aki mindezt szóvá tehetné. Helyette van nekünk már egy Dániel Péterünk, aki Gyurcsány Ferenc segge után Izraelbe tette át a székhelyét és rosszkor, rossz helyen, rosszul nyilvánul meg - fölöslegesen kellemetlen helyzetbe hozva ezzel az egész közösséget. Amúgy Dániel - szó szerint - magamutogató akciója csak a magyar közéletben szokatlan. Izraelben például rendszeresek a hasonló politikai megnyilvánulások. Magam is szemtanúja voltam, amikor Ariel Sharont vagy épp Netanyahut is hasonlóan vehemenciával zavarták meg nyilvános szerepléseikkor. Úgyhogy ebből is látszik, hogy Dániel Péter politikai értelemben is haza érkezett. Csak kéne neki szólni, hogy amit csinál az itt is cikinek számít. Update: Dániel Péter egy picit másképp emlékszik a "hőstettére". Messziről jött embernek azt mond, amit akar. Nem is az a fontos, hanem az, hogy milyen fertelmes gyűlölet árad a szavaiból. E poszt után kivételesen nincs lehetőség kommentálni, nem szeretnék e helyütt további teret adni Dániel Péter szapulásának vagy mosdatásának. Kapcsolódó cikkek:
Piszkosul nagy mázlistának érzem magam, hogy immár három éve ismerhetem Ábel fiam. A kis kócos vagány varázslatos alak, kezdődő életművészként könnyedén lép túl - vagy rúg fel - dolgokat. Miközben végtelenül érzékeny, jóravaló gyerek és olyan vicces, hogy ha nem csinál semmit, akkor is kénytelen az ember mosolyogni rajta. Ha valamilyen biológiai hókusz-pókusz folytán sorozatban lehetne gyártani, akkor azt hiszem mindenki rendelne belőle egyet, mert annyira tündéri fickó. De Ábelből csak egyetlen egy van. És pont nekünk jutott. Nagy öröm, hogy ez így alakult! Isten éltesse a kisfiam! Kapcsolódó cikkek:
A helyi általános iskolások idén is terepfutással emlékeztek arra a néhány helybéli srácra, akik a 90-es évek közepén egy terrortámadásban halltak meg. Az eseményről tavaly már részletesen beszámoltam, lényegi különbség nem volt, mindenki ugyanúgy szedte a lábát. Viszont az idei képek akkor is ide kívánkoznak, ha egyszer már kitettem hasonlóakat. Jó az ilyesmit újra látni. Ahogy az lenni szokott az iskolai tömegsport eseményeknél a gyerekek egyik része a legálisé lógásért cserébe még egy kis futást is bevállal, a másik része véresen komolyan veszi a versenyt. Nem volt ez másképp az idei Sussita emlékfutáson sem, ami hamisítatlan futó dzsembori volt. Kivéve azoknak, akik a kirendelt mentőautóban fejezték be a körüket… ők valószínűleg nem ilyen sportélményre vágytak. A futás nem az a tipikus látványsport, de nem is ez a lényeg benne. Én például imádom a futóversenyek hangulatát, fotósként most is ezt próbáltam megfogni. Ami idén annyival volt nehezebb, hogy Lea végig rám volt kötve, és míg én kattintgattam, ő édesdeden aludt rajtam. Ez azért kellemes teher volt, az már kevésbé, hogy a versenypályát egy tarlón jelölték ki, ami tele volt tüskékkel. De nem ám akármilyenekkel?! Egészen sunyi jancsiszög szerű bogáncsok lapultak a porban. A körömnyi tüskéktől néhány lépés után úgy nézett ki a talpunk, mintha cipő helyett sündisznót húztunk volna a lábunkra. Ez rendben is volna, hisz terepfutáshoz a szöges stoplis még előny is. De én nem futottam, hanem gyanútlanul bringával kerekeztem a helyszínre. Én barom… egy pillanat alatt nem csak a kerekem, de az agyam is eldurrant. Kapcsolódó cikkek:
Ez csak egy csendes októberi délután volt Ein Gevben. Kellemesen melegített a nap, épp csak annyi szél fújdogált, hogy ne legyen melegünk. A Kineretet nem fodrozták hullámok, az aranyosan csillogó víztükörbe az éppen befutó halászhajón kívül semmi sem rondított bele. Minden annyira lehetetlenül békés volt, egyedül a lassan pöfögő halász bárka fölött köröző madarak voltak idegesek. De ez is inkább hozzáadott és nem elvett az élményhez. Ebbe a kellemes giccsbe tökéletese simult bele egy hirtelen felcsendülő fülbe mászó örökzöld dallam. Már kezdtem azt gondolni, hogy ennél jobb nem is történhet velem, amikor néhány taktussal később egy női hang kezdett rá, és onnantól a lusta idillbe valami kellemes vibrálás költözött. Először azt hittem, hogy a móló hangosbeszélőjéből árad a mindent körbelengő dzsesszes énekszó, aztán kiderült, hogy ez bizony nem egy új lemez, hanem egy élő hang a kikötő egyik padjáról. Egy épp errefelé nyaraló lány gondolt egyet, kiállt egy erősítővel és egy mikrofonnal és olyan koncertet vágott le a sirályoknak, az épp befutó halászoknak valamint a karomon ülő Leának, hogy tátva maradt a szánk. Amikor ilyen élményben van része az embernek hajlamos elfeledi minden baját. A búfelejtés amúgy is jól jött, mert az elmúlt hónapokban csőstől szakadtak ráng a problémák, amikkel nem fárasztottuk az olvasóinkat. Minek tettük volna?! Hisz, aki megnézi a videót az joggal gondolhatja, hogy ilyen paradicsomi helyen gondtalan az élet. Elég, ha mi tudjuk, hogy ez a csendes októberi délután mi mindent ellenpontozott.
Tegnap este helyi idő szerint valamivel fél tíz előtt megremegett a föld a Kineret térségében. Ein Gevben sem volt ez másképp - enyhén megemelkedtek a bútorok, rezegtek az ablakok, nyikorogtak az ajtókeretek és himbálóztak a csillárok. Amikor Zsófinak szóltam, hogy remeg a föld ő csak annyit kérdezett vissza, hogy ez most robbanás vagy tényleg földrengés volt, bár a maga részéről egyiket sem érezte és békésen tovább vacsorzott. Zsófi kérdése egyébként jogos volt, mert amikor a felettünk gyakorlatozó vadászgépek átlépik a hangsebességet, akkor az ezt követő hangrobbanások is hasonló hatást váltanak ki - leszámítva persze a bútorok mozgását.
A geológiai képződményt az afrikai és ázsia földkéreglemezek távolodása hozta létre. E folyamat napjainkban is tart, ami kisebb-nagyobb földrengésekben nyilvánul meg (bővebben erről itt). Két és fél éve, mióta Ein Gevben élünk most először volt "szerencsénk" átélni a megrázó geológiai jelenséget, szóval pánikra tényleg semmi ok.
|