Csapzott hónapokon vagyunk túl, az utóbbi időben már nem is jutott nagyon idő érdemi blogolásra. Azt nem ígérem, hogy mostantól újra repkednek a posztok, de legalább egy helyzetjelentést kanyarítok innen a végekről, hogy mindenki képben legyen rólunk. Kicsit talán nyafogós poszt lesz, de néha ilyen is kell.
A legfontosabb, hogy Zsófi picit váratlanul, egyik napról a másikra munkába állt október közepén, ami örvendetes hír. Az afulai kórház patológiai osztályát erősíti, mint szakorvos jelölt - közepes méretű kórház, sok munkával, tisztességesnek mondható fizetéssel. (Az osztály nem volt ismeretlen számára, itt volt a sztázs szakmai gyakorlat alatt egy hónapot.) A munkakezdés azt is jelenti, hogy fájó anyai szívvel, de átadta a stafétát nekem és egészen mostanáig apai gondnokság alatt állt Lea, aki mindenfajta lelki törés nélkül elfogadta a helyzetet. Azt nem mondanám, hogy maradéktalanul pótoltam Zsófit, még csak azt sem, hogy a nyomába érek, de három vidám hónapot tölthettem a picivel. Minden apának ajánlom, hogy tegye próbára magát, mert megéri babázni és rengeteg dolgot tanulhatunk belőle.
Január közepén lejárt a mandátumom és Leát beadtuk a bölcsődébe, mert abba az életszakaszba került, amikor a gyerek társaság nagyobb kihívás neki, mint a szülői felügyelet. Ezt ő is értékeli, mert köszöni szépen boldogan elvan a bölcsődében gyakorlatilag az első perctől kezdve.
A sikeres beszoktatással ugyan némi teher lekerült rólunk, de az éjszakai műszak sokat kivesz, különösen Zsófióból. Lea lassan 10 hónapos, de még mindig nem alussza át az éjszakát és, ha ő nem alszik, akkor más sem… Miközben reggel hatkor már talpon vagyunk, mert ő így akarja, vagy épp Ábel kopogtat a kakaójáért, hogy jól induljon a nap. Nincs ezzel semmi baj, kisgyerekes családoknál ez a menetrend, csak ettől még fárasztó. Zsófi esténként konkrétan beesik az ágyba és ájultan alszik, amíg tud. De azt mondja, hogy a munkájával elégedettek, szerencsére ott nem jön ki a fáradtsága. Reméljük mihamarább Lea is megkegyelmez neki, és rájön, hogy éjjel aludni kell.
Visszakanyarodva Zsófi munkába állásához, azért nem indult olyan könnyen a dolog. Rögtön az első munkanap reggelén fél úton bekrepált a kocsink, aminek előtte kutya baja sem volt. Tréler, szerelő, 1500 sékel mínusz és idegeskedés. Szerencsére azóta gond nélkül megy a kis Mazda, amibe napi 100 kilométert tesz bele Zsófi az ingázás során.
Ezen kívül tucatnyi kisebb-nagyobb bosszúság, bánat ért minket és kevés igazán jó dolog történt velünk. Talán a legrémesebb az volt amikor illetéktelenek megcsapolták a bankszámlánkat. Szerencsére, több körös levelezések árán sikerült lényegében minden pénzt visszaszerezni, de a hetekig tartó idegeskedés nagyon sokba került. (A magyar bankrendszer eggyel ügyfélbarátibb, mert ha fizetsz, akkor SMS értesítést kapsz, így azonnal tudhatod, ha nem te használod a pénzed. Izraelben minden sarkon utánad dobnak egy bank- és hitelkártyát, de ezt az egyszerű biztonsági szolgáltatás nem nyújtják a plasztiklapok mellé.)
| Nekem az utóbbi időben kútba esett két rám szabott munka is, amikre nagyon számítottam. Az egyik egy nagy volumenű tárgyfotózás lett volna, nagyon jó pénzért, de végül más lett a befutó. Ilyen van, ez benne van a pakliban. A másik lehetőség bosszantóbb, mert majd egy fél éven át tárgyaltam egy magyar médiavállalkozással, hogy tudósíthatok nekik, de aztán kurtán-furcsán, kevéssé gerincesen kihátráltak a dologból. Ilyen is van, csak mi a halálért hitegettek ennyi ideig, ezt nem fogom megérteni soha. |  Függésben vagyunk... |
Közben Lea mellett kitaláltam, hogy szervezek egy újabb konferenciát, mert abban bizonyítottan jó vagyok (csak szerényen). Kicsit azért megszívattam ezzel magam, mert hiába van rutinom a szervezőmunkában, ha az én tempóm nincs összhangban a baba életritmusával. Emiatt kizökkentem a komfortzónámból és sokkal stresszesebb volt a szervezés, mint amúgy lennie kellett volna. De a konferencián ez nem látszott, dugig volt a budapesti Izraeli Kulturális Intézet, minden nehézség ellenére újabb sikert könyvelhettem el, még ha a vállveregetésen túl pénz nem is járt érte.
 Az élet sűrűjében | Most három komolyabb projekt előkészítésén dolgozom, az egyik egy dokumentum film, a másik kettő - a változatosság kedvéért - egy-egy konferencia lenne. Ezekre sikerült nyernem némi pénzt is, meglátjuk mire futja. Idővel részletekkel is jelentkezem. Mint az látszik nem unatkozunk, benne vagyunk az élet sűrűjében és közben nem mellesleg éljük a nagycsaládosok napi rutinját, ezért sem jutott kellő figyelem blogunkra, amit sok törzsolvasónk nehezményezett (másoknak meg fel sem tűnt…). Azt nem ígérem, hogy mostantól újra repkednek majd a posztok, de valamivel rendszeresebbek lesznek a megjelenések. Már, ha időm engedi :-) |
RSS Feed