Ünnep ide vagy oda sajnos nem sok minden szól az '56-os forradalomról Magyarországon. Október 23. mögül még mindig hiányzik a közmegegyezés és így könnyű kölcsönösen hamis kampányeseménnyé zülleszteni. Pedig lehetne normálisan is emlékezni, egyszerűen és szabadon. Valahogy úgy, ahogy tegnap a környékbeli iskolások tisztelegtek egy elesett katona előtt.
Az emlékezésnek nagyon mély hagyományai vannak a zsidó kultúrában. Az elhunytakról például évente megemlékeznek a hozzátartozók a halálozás évfordulóján. A hősi halottakat külön tisztelet övezi, nem csak a szűk család, de a tágabb környezet is tiszteleg előttük. Ez amolyan nemzeti kötelesség, az együvé tartozás, a bajtársiasság speciális megjelenési formája, a tisztelet kifejezése azok iránt, akik értünk haltak meg. De nem kell mindjárt patetikus eseményekre gondolni, lehetünk máshogy is patrióták. És ehhez még az árnyékunkon sem kell túllépni.
A környékbeli kibucokban szokás, hogy valamilyen emlékversenyt rendeznek és ezzel tisztelegnek egy-egy elesett katona emléke előtt. Ezt legtöbbször a szülők kezdeményezik és szervezik, amiben partner a közösség is. A dologra azért is van fogadókészség, mert nem egy ismeretlen katona előtt tisztelegnek így, hanem egy olyan srác előtt, akivel adott esetben együtt rúgták a labdát, együtt jártak iskolába vagy akár ugyanabban az egységben szolgáltak. Ezek a barátságos helyi emlékversenyek nem túl nagy sport értékkel bírnak, de annál fontosabb a közösségformáló erejük.
Tegnap is volt egy ilyen esemény Ein Gevben. Az 1996-ban Libanonban elesett katonára futóversennyel emlékeztek a környékbeli általános iskolások. Buszokkal több száz gyereket hoztak a kibuc melletti tarlóhoz, ahol terepfutásban mérhették össze az erejüket a diákok. Ha választanom kellett volna, hogy az iskolapadban üljek, vagy a hevenyészett műárnyék alól figyeljem, ahogy a haverjaim futnak, biztos az utóbbit választom. Ha viszont a rekkenő melegben futnom is kellett volna az iskolai csapatban, akkor talán a légkondicionált osztálytermet választom inkább. Mert, hogy nagyon meleg volt, koca futóknak különösen.
Hullottak is a srácok rendesen, szinte minden körben összeesett egy versenyző, akit hosszasan ápoltak. Halálesetről azért nem kell beszámolnom. A fútóverseny egyébként jó hangulatú volt. Milyen is legyen, ha több száz gyerek van összezárva?! Igazi sport dzsembori volt, ahol véresen komolyan vették a versenyt, de azért tudtak egymásnak örülni.
A srácok futottak, drukkoltak, locsolkodtak, egyszóval élvezték a lógást. Mindezt egy olyan eseményen, ami egy tragikusan elhunyt fiatalnak állít emléket. Erre leginkább a díjátadón elhangzott rövid beszédek emlékeztették őket, illetve azok a katonasrácok, akiket a hadsereg vezényelt ki az eseményre.
Ők egyrészt biztosították a helyszínt (a fegyveres felvigyázás gyerekek esetében Izraelben sajnos mindennapos), illetve az utolsó versenyre ők is beálltak. Gépfegyverrel a vállukon, tölténytárral a kezükben rótták a köröket, amiért le a kalappal előttük. Példát mutattak és ez többet mond ezer szónál a gyerekeknek. Nem is kérdés számukra, hogy katonaként védjék a hazájukat