Négy héten át újra magyar levegőt szívhattunk. Ezerrel pörögtünk, hogy minden percét kihasználjuk a vakációnak. Sok mindent láttunk, sok mindent tapasztaltunk, most mindennek a fanyar krónikája következik.
Fejben már Budapesten elkezdtem írni a mai posztot. Még a cím is megvolt: Budapesti szilánkok. Hazai élményeinkről apró karcolatok lánca lett volna, de mikor leszállt a gépünk Tel Avivban eldöntöttem, hogy ezek a történetek fejben maradnak. Hogy miért? Mert sok negatív kicsengésű dolgot írhatnék, de továbbra is tartani szeretném magam ahhoz, hogy ha nem muszáj, nem köpködünk vissza. Elegánsabb így, ha már Magyarország egyre kevésbé az.
Miért mondom ezt? Megérkezésünk után szembetűnő volt, hogy mennyire megviselt, már-már gyűrött az "utca embere". Utoljára Belgrádban láttam ilyennek a népeket, ami egy vesztes polgárháborút követően nem szorul magyarázatra. Magyarországon viszont "csak" gazdasági válság van - ugyan ez is egzisztenciális kérdés, de azért mégse vérre megy! Zsófi szerint elutazásunk előtt is kísértetiesen hasonló arcok vettek minket körül, csak akkor ebben éltünk, most meg a kontraszt miatt pofázok ilyeneket. Meglehet igaza van, mert a harmadik naptól már nekem is természetes volt a látvány, vagy tudat alatt plasztikáztam, hogy jobb képet vágjanak hozzánk.
Miért mondom ezt? Megérkezésünk után szembetűnő volt, hogy mennyire megviselt, már-már gyűrött az "utca embere". Utoljára Belgrádban láttam ilyennek a népeket, ami egy vesztes polgárháborút követően nem szorul magyarázatra. Magyarországon viszont "csak" gazdasági válság van - ugyan ez is egzisztenciális kérdés, de azért mégse vérre megy! Zsófi szerint elutazásunk előtt is kísértetiesen hasonló arcok vettek minket körül, csak akkor ebben éltünk, most meg a kontraszt miatt pofázok ilyeneket. Meglehet igaza van, mert a harmadik naptól már nekem is természetes volt a látvány, vagy tudat alatt plasztikáztam, hogy jobb képet vágjanak hozzánk.
| Ami az arcokra kiült, azt verbálisan is megkaptuk a barátainktól: kilátástalanságról, hitehagyottságról, elvágyódásról, mindennapos küzdelmekről szóltak a beszélgetések. Még azoktól is ilyesmiket hallottunk, akiknek az átlagnál jobban megy a sora és amúgy nem a magyar panaszkultúra az erősségük. De hál istennek akadtak olyanok is, akik a nehézségek közepette jó dolgokról számoltak be, minket is arra ösztökélve, hogy ezekre összpontosítsunk és ne a gondokra. Ez nem arcátlan optimizmus volt a részükről, inkább a félig tele-félig üres pohár tipikus esete. | IránytűRengeteg ismerőssel találkoztunk és még több baráttal nem. Ezen kár bánkódni, hisz tudtuk, hogy így lesz. Az viszont már kicsit hervasztóbb volt, hogy beszélgető partnereink mennyire nincsenek képben rólunk. Legtöbbször már a második kérdésükből lejött, hogy nem követik a blogunk, mások viszont elragadtatással beszéltek webnaplónkról. De ami a blog szerkesztése szempontjából még fontosabb, hogy több olyan kérdést is nekünk szegeztek, amivel eddig nem foglalkoztunk, mert nekünk evidenciának tűnt, pedig nem az. A következő posztokban ezek iránytűként szolgálnak a témaválasztásban. |
Nagy kár, hogy beszélgetőpartnereink között azok voltak többségben, akiknél már rég betelt a pohár. És ezzel nehéz mit kezdeni, ha mi egyébként mellékállásban azon agyalunk, hogy most hol is folytassuk.
Azért az is a képhez tartozik, hogy minden nyavalygás, nyafogás és zsörtölődés ellenére Budapest k.jó hely. Turistaként biztosan, márpedig mi egy hónapon át azok voltunk.
Azért az is a képhez tartozik, hogy minden nyavalygás, nyafogás és zsörtölődés ellenére Budapest k.jó hely. Turistaként biztosan, márpedig mi egy hónapon át azok voltunk.
| Egyébként kicsit furcsa volt ez a szerep, valahogy olyan volt, mintha naphosszat a kedvenc filmünk díszletei között járkálnánk. A városban lépten-nyomon jelenetek ugrottak be az életemből, miközben tök idegenül éreztem magam, hisz mégiscsak több, mint egy éve nem jártam Budapesten. Ez persze semmit sem von le a magyar főváros élvezeti értékéből! Amikor nem családoztunk vagy barátokkal találkoztunk, akkor megpróbáltuk kiélvezni a várost. Nem kell nagy dolgokra gondolni, nekünk falusiaknak egy-egy mozi vagy kiállítás is élményszámba ment, a gyerekek pedig éltek-haltak a BKV-ért, különösen a hajókázásért. De ugyanilyen fícsör volt számunkra vásárlás is. Miután Ein Gevben meglehetősen takarékra fogtuk magunkat (meg aztán elérhető választék sem nagyon volt) belevetettük magunkat a kereskedelem bűvös világába. Valahogy olyanok lehettünk, mintha űrutazásra készülnénk és épp a teherűrhajót pakolnánk meg. | Sima út  Hiába volt háztól házig 12 óra az út, viszonylag könnyen viseltük, bár azért a kimaradt éjszaka lenyomott minket. Oda felé lényegében egyik gyerek sem aludt a gépen. Ráchel például annyira fel volt spannolva, hogy még az indulás előtt sem lehetett ágyba tenni. Visszafelé ő még követte a felszállást aztán beájult, Ábel az övek becsatolását sem várta meg, ő ekkor már álmai szárnyán repült. Az Air Niki fapados árai egyébként nem köszöntek vissza a szolgáltatás színvonalában, úgyhogy mindenkinek jó szívvel ajánljuk a légitársaságot. Igaz, azért a bécsi érkezés/indulás így is meggondolandó vállalkozás. |
430 nap távollét után kiéhezve visszatértünk a fogyasztói társadalomba, ami minket speciel boldoggá tett, bár ez csak addig tart, amíg meg nem kapjuk a banki kivonatokat. Mindegy, a pénztárcánk könnyebb, az útipoggyászunk sokkal nehezebb lett, de azért így is bőven belefértünk a súlykorlátba. Ha az otthoni általános közhangulaton nem is javíthattunk a jelenlétünkkel, legalább a gazdasági felemelkedéshez hozzájárultunk: annyit költöttünk, hogy attól biztos megugrik a júliusi magyar GDP.
RSS Feed