Legyen neki könnyű a föld!
Elment a “beteg dédi”, Zsuzsi mama. Szegényebbek lettünk egy édesanyával, nagymamával, dédivel és egy generációval, amely sok mindent élt át, ami hetedíziglen sem marad nyom nélkül a családban… Az Örökkévaló jóvoltából szép kort élt meg, de ennek az utóbbi időben egyre kevésbé örülhetett. Ágyhoz kötve, párnák közt élte utolsó éveit a Zsidó Szeretetkórházban - tiszta tudattal, méltósággal viselte teste lassú elgyengülését. Egészen tegnap délutánig, amikor szerető fia karjaiban örök nyugalomra szenderedett.
Legyen neki könnyű a föld!
2 Comments
Piszkosul nagy mázlistának érzem magam, hogy immár három éve ismerhetem Ábel fiam. A kis kócos vagány varázslatos alak, kezdődő életművészként könnyedén lép túl - vagy rúg fel - dolgokat. Miközben végtelenül érzékeny, jóravaló gyerek és olyan vicces, hogy ha nem csinál semmit, akkor is kénytelen az ember mosolyogni rajta. Ha valamilyen biológiai hókusz-pókusz folytán sorozatban lehetne gyártani, akkor azt hiszem mindenki rendelne belőle egyet, mert annyira tündéri fickó. De Ábelből csak egyetlen egy van. És pont nekünk jutott. Nagy öröm, hogy ez így alakult! Isten éltesse a kisfiam! Kapcsolódó cikkek:
Ez csak egy csendes októberi délután volt Ein Gevben. Kellemesen melegített a nap, épp csak annyi szél fújdogált, hogy ne legyen melegünk. A Kineretet nem fodrozták hullámok, az aranyosan csillogó víztükörbe az éppen befutó halászhajón kívül semmi sem rondított bele. Minden annyira lehetetlenül békés volt, egyedül a lassan pöfögő halász bárka fölött köröző madarak voltak idegesek. De ez is inkább hozzáadott és nem elvett az élményhez. Ebbe a kellemes giccsbe tökéletese simult bele egy hirtelen felcsendülő fülbe mászó örökzöld dallam. Már kezdtem azt gondolni, hogy ennél jobb nem is történhet velem, amikor néhány taktussal később egy női hang kezdett rá, és onnantól a lusta idillbe valami kellemes vibrálás költözött. Először azt hittem, hogy a móló hangosbeszélőjéből árad a mindent körbelengő dzsesszes énekszó, aztán kiderült, hogy ez bizony nem egy új lemez, hanem egy élő hang a kikötő egyik padjáról. Egy épp errefelé nyaraló lány gondolt egyet, kiállt egy erősítővel és egy mikrofonnal és olyan koncertet vágott le a sirályoknak, az épp befutó halászoknak valamint a karomon ülő Leának, hogy tátva maradt a szánk. Amikor ilyen élményben van része az embernek hajlamos elfeledi minden baját. A búfelejtés amúgy is jól jött, mert az elmúlt hónapokban csőstől szakadtak ráng a problémák, amikkel nem fárasztottuk az olvasóinkat. Minek tettük volna?! Hisz, aki megnézi a videót az joggal gondolhatja, hogy ilyen paradicsomi helyen gondtalan az élet. Elég, ha mi tudjuk, hogy ez a csendes októberi délután mi mindent ellenpontozott.
„Sóhajnak beillő szózat egy ismeretlen rendeltetésű vasdarabhoz, mely a történelem viharain keresztül szép csöndben meglapult egy limlommal tele ládikóban, mert se nagyapámnak, se apámnak, se nekem nem volt merszünk szemétre dobni, és az utánam jövőnek se lesz – Túlélsz, pöcök.” Örkény István örökbecsű egypercese hajszál pontos képet fest arról, hogy miként babusgatjuk a minket körülvevő kacatokat. Nekünk is megvan a magunk lom keresztje, amit évek óta cipelünk, de legalábbis kerülgetünk. Esetünkben nem is olyan kis dologról van szó, a mi pöckünk, egy kopott kék gyerekbicikli, ami már a mi ein gevi megérkezésünk előtt is a házunk előtt rohadt. Innen oda, onnan ide pakolgattuk jó egy éven át. Aztán egy napon hatalmas csattanással összedőlt a bringatárolónk, megette a rozsda. A csotrogány sértetlenül várta a romok alatt, hogy kiszabadítsa a tulajdonosa, de az csak nem jött érte. Nyilvánvalóvá vált, amit eddig is sejtettünk, hogy a nagy tisztelettel kerülgetett kerékpár valójában senkinek sem hiányzik. Ennek ellenére mégsem volt merszünk kihajítani, így a kerót a házunk melletti fához száműztük. Talán, mert élt bennünk a remény, hogy egyszer csak előbukkanhat a kisgazdája, vagy mert egy-egy eleme pótalkatrésznek elment még, de lehet, hogy csak azért, mert szentimentális érzelmeket tápláltunk a rozoga kétkerekű iránt. A lényeg, hogy a nagy túlélő kapott még egy esélyt. Eltelt egy újabb év, de csak nem pedálozott érte senki és mi sem szereltünk le róla semmit, mert már nem volt olyan állapotban, hogy ennek értelme lett volna. Úgyhogy a múlt héten vettem egy nagy levegőt és az egyik délután a leharcolt drótszamarat elkísértem utolsó útjára a kukához. A pöcök átka megtört! Utóirat: Pár órával később a bringa nem volt ott, ahová letámasztottam. Valaki magához vette. Biztos azt gondolta, hogy jó lesz még valamire és berakta a bringatárolójába, hogy aztán az unokája is kerülgesse… Kapcsolódó cikkek:
Röpke tíz napig ismét Magyarországon vendégszerepeltünk. Eleve sűrű program várt ránk és még ezt is sikerült tovább súlyosbítanunk, miközben valóban említésre méltó extra dolog kevés történt velünk. De így is megkönnyebbülés volt 10 hajtós nap után visszacsöppenni a "kibucszanatóriumba" vágni a centiket. Az egész utazás úgy indult, hogy a reptér felé vezető utat Ráchel végig pityeregte, mondván úgy fog hiányozni neki a kibuc és hevesen alkudozásba fogott, hogy inkább csak két-három napra távozzunk vagy annyira se. Aztán persze eszébe sem jutott Izrael. Ez csak azért volt "családtörténeti" pillanat, mert nyilvánvalóvá vált, hogy ötéves korára jól fejlett tér-idő érzékre tett szert. Eddig ugyanis mindössze a tegnap-ma-holnap idősíkot érezte, illetve Ein Gev annyira egybefolyt a magyar fővárossal, mintha csak a kibucunk Nagy-Budapest elővárosa lenne. A történtek alapján úgy tűnhet, mintha kedvenc nagylányunk mindenhol otthon érezné magát, valójában most jött el az ideje, hogy önálló tartalommal töltse meg az "otthon" fogalmát, amit mi például nem akartunk sarkosan definiálni, mert megelégedtünk azzal, hogy az "otthon", a "haza" ott van, ahol mi vagyunk. Mostantól ez a leegyszerűsítés egyre tarthatatlanabb lesz és figyelemmel kell lennünk arra, hogy tőlünk függetlenül ő hol érzi magát otthon.
Azért én sem csak Leával lógattam a lábam, október 1-ére konferenciát szerveztem a terrorról az Izraeli Kulturális Intézetbe. Bevallom kicsit nyögvenyelősen ment a szervezés és picit féltem is, hogy az általános téma keveseket fog meg. De szerencsére tévednem kellett, a negyedik általam szervezett Kidma konferenciára is telt házat produkáltunk.
Az egész hazaruccanásunkat leginkább Ábel és Ráchel élvezte. Ők hol velünk, de még inkább a nagyszülőkkel voltak, akiket alaposan igénybe vettek. Élvezték a kényeztetést, a kibucban elérhetetlen programokat, a változatosságot. Nekik Budapest a pompás játszóterek városa, ahol végeláthatatlan villamosok és mozgólépcsők járnak és ahol annyi kakaós csigát és kölesgolyót ehetnek, amennyi beléjük fér. Nekik ennyi is elég a boldogsághoz. Miután 10 pörgős nap után beestünk Ferihegyre Ráchel azért szipogott, mert Budapestet nem akarta hátrahagyni. Aztán azzal a megállapítással törölte le az utolsó könnycseppét, hogy nehéz eldönteni, hogy itt vagy ott érzi jobban otthon magát. Mindenesetre másnap boldogan szaladt második otthonába, a kibucos óvodába, hogy Pilóta keksszel kínálja meg kisbarátait és megossza velük káprázatos magyarországi élményeit. LégikutyakisérőAz előzmények után érdemes megemlékezni az utazásunk körülményeiről is. Wizzel utaztunk és most szerény késéstől eltekintve normális utunk volt oda és vissza egyaránt. Az viszont vicces volt, hogy visszafelé ugyanaz a hölgy volt a vezető sztuárdesz, mint aki fél éve a visszafordulásunk után megtagadta a víz kiosztását, hogy a többi vele kapcsolatos kellemes élményt ne is említsük… Egyetlen apró jelét adta csak, hogy tulajdonképpen pályát tévesztett. Miután Ben Gurionon landolt a gép és komótosan gurult a csőhöz az izraeliek jó szokásukhoz híven elkezdek felállni, leszedni a csomagjaikat. Biztos van valami szabály, hogy ez miért égbekiáltóan veszélyes, de szerintem mindennapos élethelyzet, ami felett vagy szemet huny a személyzet vagy megpróbálja tapintatosan kezelni. Na ez úgy sikerült, hogy a hölgy a hangosbeszélőn keresztül egyre ingerültebben utasította helyre a renitenseket, a végére kicsit olyan kutyakiképzős stílusban, ami jól passzolt a decens germán szőkeségéhez. Az persze már nem izgatta, hogy az ilyen jellegű fellépésről az izraeli utazóközönség egészen másra szokott asszociálni… Kapcsolódó cikkek:
Az elmúlt napokban nem sorjáztak a blogbejegyzések. Leginkább az őszi zsidó ünnepek, az óvodaszünet miatt, illetve azért, mert hamarosan Budapestre utazunk család látogatni, ügyes-bajos dolgokat intézni meg kicsit dolgozni. Harmadjára látogatunk haza és ez amolyan rutint adott nekünk, mind az utazással kapcsolatos logisztika, mind a "lelki" felkészülés tekintetében. Olyan értelemben, mint amikor több mint egy év után látogattunk haza már nincsenek várakozásaink - tudjuk mire számíthatunk és mire nem. A két nagyobb gyerek persze napok óta utazási lázban ég és ez így van jól, mi inkább teendőket strigulázzuk, ami talán nincs egészen rendjén, de ez van. Főleg, ha három kisgyerekkel és a Wizzel utaznunk… (Igen, a történtek után is Wizzel repülünk, mert még jóval a botrányos utunk előtt megvettük a jegyeket. De itt a reklám helye: utazzon mindenki El Al-lal, mert már náluk is vannak "jóárasított" jegyek, méghozzá fapados meglepetések nélkül.) A 10 nap, amit otthon töltünk piszok rövid idő, most ennyire futja. Az utazás apropója, hogy Zsófi hivatalos a Magyar Patológusok Társasága éves konferenciájára Siófokra. Az eseményt kár lett volna kihagynia most, hogy októbertől immár végre patológián fog dolgozni. Annyi év gyerekekkel töltött "gügyögés" után fontos, hogy végre szakmába vágó témákról halljon. De mivel még szoptat, ezért a konferencia ideje alatt sem szakadhat el Leától, úgyhogy ő is jön, meg én is Siófokra, hogy két etetés között legyen ki vigyáz a picire. Hogy a babázáson kívül én se maradjak dologtalan, a hazautazást konferencia szervezésre használtam ki. A Kidma színeiben immár a negyedik minikonferencián dolgozom, most október 1-én a terror lesz a téma. Jó előadókkal, több megközelítéssel, laikusok számára is érdekesen. Ez itt ismét a reklám helye: örülnék, ha a blogunk olvasói küzül is mind többen eljönnének az Izraeli Kulturális Intézetbe. A köztes időkben ügyes-bajos dolgokat intézünk, családdal leszünk, amennyire lehet kiélvezzük Budapestet és megpróbálunk minél több barátunkkal személyesen is találkozni, remélem így lesz. (Igen, ez megint a reklám helye: aki látni akar minket, az a jól bevált elérhetőségeinken vegye fel velünk a kapcsolatot, mert jóidőre lemarad rólunk.) Kemény menetnek ígérkezik a hazautazás, kicsit félek is, hogy a nagy kapkodásban valójában semmire sem fog annyi idő jutni, mint amennyi kéne. Már csak azért is, mert most úgy áll, hogy így együtt, a következő közel egy évben nem fogunk már hazalátogatni. Ha most valami kimarad, akkor nehéz lesz bepótolni. Kapcsolódó cikkek:
Az FC Barcelona két napot töltött a szentföldön. A sorozat előző részeiben arról számoltam be mit tapasztaltam palesztinoknál, zárásként jöjjön, hogy nézett ki az én szemszögemből a Peace Tour izraeli programja. Izraelbe is követtem az FC Barcelonát, bár a program ezen része kevésbé kalandosra sikeredett a ciszjordániaihoz képest. A Barca Peace Tour helyi szervezői, mondjuk így elszabotálták a kapcsolattartást, magyarán csesztek válaszolni minden megkeresésemre. (A dolog azért érthetetlen, mert az egész esemény valójában a propagandáról szólt, ahhoz meg elengedhetetlenek a magamfajta firkászok. A palesztinok bármennyit is bénáztak, legalább készségesek voltak, hogy jó hírüket vigyék, nem úgy a honfitársaim…) Az sem nagyon segített, hogy fél napot a katalán csapat médiabuszán potyáztam és ez idő alatt bedolgoztam magam a sajtófőnökük szívébe. Próbált közbenjárni értem izraeli partnereinél, de a biztonsági formaságok miatt meg volt kötve a keze. Esély sem volt rá, hogy az elnöki és a miniszterelnöki viziten ott kibiceljek. Reálisan egyedül a csapat Siratófalhoz tervezett nyilvános programján vehettem részt, de mint utóbb kiderült az izraeli szervezők nem csak a kapcsolattartásban voltak szemetek, de face to face is. Hiába toporogtam ott a többi fotóssal csak a külső zónába kaptam helyet, közvetlenül ahhoz a falszakaszhoz már nem engedtek be, ahová a barcás sztárokat várták. A távolság miatt eleve kizárt volt, hogy "meghitt" képeket készítsek a Siratófalhoz elzarándokló játékosokról. Némileg tantaloszi volt a helyzet - karnyújtásnyira tőlem a téma, de az én viszonylag szerény felszerelésemmel sokra nem mentem vele. Mindegy, azért vagyok újságíró, hogy a hátrányból előnyt kovácsoljak. Meg aztán most sem a Barca volt számomra igazán érdekes, hanem a körítés, az meg egy lépéssel hátrábbról talán még jobban is látszik. Nem is egy olyan fanatikussal találkoztam, aki már órákkal előbb pozíciót fogott a Siratófal előtti téren, csak, hogy magnetikus közelségbe kerüljön kedvenceihez. Amúgy némi megvetéssel vagyok az olyanok iránt, akik napokkal előbb lesátraznak, hogy begyűjtsenek egy autogramot vagy megvegyék a legújabb agyon hájpolt kütyüt. De, akkor ott nem sokban különböztem ezektől a figuráktól, hiszen én is ugyanarra vártam mint ők, sőt a többségnél még gyűröttebb is voltam az autóban töltött éjszakám után, ahová hajnalban beájultam és már csak reggel volt erőm kiszállni, akkor is csak azért, mert valami barom belém tolatott. Szerencsére a kezemben lévő kamera markánsan megkülönböztetett a Siratófalnál gyülekező vérmes szurkolóktól, meg persze az, hogy egy darab barcás relikvia sem díszelgett rajtam. Másfél óra toporgás után tekintélyes mennyiségű ember verődött össze a sztárok kedvéért. Amikor a szent helyre begördültek a Barca küldöttséget szállító buszok ízelítőt kaphattam abból, hogy a zsidó miért egy messiáshívó nép. Mert szerintem, ahogy Messiéket fogadták Jeruzsálem óvárosában az semmiben sem különbözött attól, ahogy mondjuk kétezer éve Jézus bevonult a szent városba: akkor is voltak, akik messiást láttak a rabbiban, most is voltak olyanok, akik focistákat istenítettek. Minden csak hit kérdése. Miután valamelyik izraeli biztonságinak hirtelenjében fájt, hogy órák óta az (intim)zónájában ficergek, úgy kitett a kordonon túl, hogy a fal adta a másikat. Onnan nézve kicsit kilátásnak tűnt a helyzetem, egy pillanatig úgy állt, hogy végképp lemaradok a történésekről. Aztán jött az isteni szikra: fogtam magam és sovány disznó vágtában perspektívát váltottam, némi közelharc után áttettem a székhelyem a Siratófal azon részére, amit szabadon hagytak a hívők előtt. Innen aztán megörökíthettem a focibiznisz másik oldalát egy "világbajnok" fotón. Talán ez a kép adja vissza a legjobban a helyzet abszurditását: míg a tomboló tömeg korunk sportcelebjeit éltette, addig egy zarándok - a karnyújtásnyira lévő cirkusztól mit sem zavartatva - meghitt áhítattal imádkozik az Örökkévalóhoz. Business/Pray as usual… Délután még átmehettem volna Jeruzsálemből Tel Avivba a Bloomfield stadionba, ahol a Barca nyílt kapus edzést tartott helyi focistákkal, de a szervezők "kedvességét" látva blikkre már nem volt kedvem gyűjteni a kilométereket. Inkább kihagytam az eseményt, jártam már ott pár hete a Győri ETO BL selejtezőjén, meg aztán nem valami nagy élmény hulla fáradtan alibiző világsztárokat kattintgatni, azt már előző este egyszer megtettem. Így már csak a tévében láthattam, ahogy Simon Peres izraeli elnök békéről szóló cirádái után nyilvánosan hasba rúgja a világ legjobb csatárát, Messit. Ha a békeüzenetének nem is, de a félresikerült kezdőrúgásnak aztán volt hírértéke, felkapta a világsajtó. Naná, hisz a Barcának sem sikerült a csoda, hiába a szentföldi villámlátogatás, a fociistenek kedvéért sem köszöntött be a világbéke, de egy szerencsétlen lövés mindig célt ér, hogy aztán erről szóljanak a hírek és ne a jóakaratról. Kapcsolódó cikkek:
Bár szeretem a Barcát, de engem a felhajtás érdekelt körülöttük, az nem különösen hozott lázba, hogy mellékesen karnyújtásnyira vannak tőlem a sztárok. Képriport a Barca ciszjordániai vendégszerepléséről. Az első pillanattól látszott, hogy a palesztin biztonságiak nem állnak a helyzet magaslatán, ami nekem tulajdonképpen kapóra jött. Míg Betlehem főterén a sajtós kollégák többsége kordonok közé szorítva, szexi kukás mellényben izzadt én nagy mellénnyel grasszáltam a védett zónában, amíg meg nem untam, mert a Barca csak nem akart jönni, a meleg és a tömeg viszont egyre nagyobb lett. Ideje volt árnyékos lőállást keresnem, ahonnan a Születés Templomához tartó Barca küldöttséget lekaphatom - rövid terepszemle után nyilvánvaló volt, hogy a csapat nem onnan fog jönni, ahonnan mindenki várja, hanem egy melléklépcsőn. Beástam hát magam a templommal szomszédos étterem kertjébe, ahonnan jó rálátás ígérkezett, de hamar feladtam a pozícióm, egy még prímább helyért. Egy apró pici probléma volt csak, hogy öt méter magasan, egy keskeny boltív tetején kellett lavíroznom az "évszázad fotóiért". Egészen addig ez nem tűnt nagy kihívásnak, amíg légtornászként egyedül vártam a Barcára. Viszont amikor megérkeztek a futballisták hirtelenjében tucatnyi felajzott drukker toporgott ugyanott, akik mindenáron az én seggemen keresztül próbáltak Messihez közelíteni.
Amikor a négy busznyi Barca-küldöttséget elnyelte a Születés Temploma szükségét éreztem, hogy pózt váltsak és az előbb említett fél futballszektort eltávolítsam a hátsó bejáratomtól. Meg aztán más nézőpontból is meg akartam örökíteni az eseményeket, úgyhogy áttettem a székhelyem a Barcát szállító buszokhoz. Időben kapcsoltam, mert rajtam kívül egy fotós sem toporgott arrafelé, a biztonságiak meg valamiért természetesnek vették, hogy ott kóricálok, ahol amúgy nem kéne. A fejetlenséget egyetlen képpel szeretném csak illusztrálni, az őrjöngő tömegtől övezve Xavi és Mascherano tökéletesen összezavarodva ötleteltek azon, hogy merre is van a buszuk, ahová be kéne menekülniük. Mivel időközben nem csak én szivárogtam be a védett zónába, hanem elmebeteg szurkolók is, ezért a következő néhány perc fullkontaktba ment át. A semmiből mindig előugrott valaki, aki egy fotó kedvéért le akarta tépni a kedvence fejét, majd kisvártatva egy biztonsági vetette rájuk magát, hogy szétválassza őket és elvonszolja a tett színhelyéről a magáról megfeledkezett helyi fickókat. Számomra meglepő volt, hogy a barcások többsége micsoda nyugalommal viselte a világhírrel együtt járó agresszív szeretetet. Jó, nyilván benne van a fizetésükben, hogy ne vakarózzanak, ha ezt épp a saját bőrükön érzik, nekem viszont nézni is rossz volt, ahogy sorra szétszedték a barcás sztárokat. Külön is kijutott a jóból a világ talán legzseniálisabb csatárának, Lionel Messinek. Amikor csak megjelent a színen még magasabb fokozatra kapcsolt a hisztéria. Hogy agyon ne nyomja a felfokozott figyelem, külön testőrök vigyáztak a testi épségére. Talán egyedül az argentin arcán nem láttam, hogy a jó fizu és a világhír kárpótolná azért, amit ki kell állnia. Mondjuk az én mosolyom se lenne őszinte, ha fülem-farkám behúzva, testőrök gyűrűjében volnék kénytelen mozogni a világ minden részén. Messi Betlehemben sem úszta ezt meg - testközelből egészen úgy festett, mintha szegényt rabláncon vezetnék a kivégzése felé. Miután elvezették Messit a csapatbuszig végképp elszabadult a pokol. A zűrzavarnak egy előnye volt, hogy a teljesen összezavarodott biztonságiak segítettek fel a Barca küldöttség médiabuszára, ahová nekem ugye nem szólt jegyem. Innentől kezdve fél napon át velük potyáztam, ami inkább kényelmi szempontból volt jó, mintsem esetleges további előnyök miatt, de ez majd a következő részből derül ki. Mindenesetre a barcás buszozással kikerültem a szuvenír seftesek karmai közül, biztosan nem kellett igénybe vennem további szolgálataikat, és elhárult annak a veszélye is, hogy egy aprócska fuvarért a Szent Grállt is rám sózzák jó pénzért.
Az elnöki fogadás után Betlehemből Hebron felé vettük az irányt, ahol egy helyi stadionba volt hivatalos a Barca, hogy Ciszjordánia mélyén, a békesség jegyében helyi fiatalokkal labdázzanak. Bizonyos szempontból ez az amúgy eseménytelen Betlehem-Hebron buszút volt a legtanulságosabb az egész barcás Peace Tourból. Aki az utazás közben nem csak azzal volt elfoglalva, hogy az út szélén mindenfelé kurjongató araboknak és a magukról megfeledkezve fotózó, posztos izraeli katonáknak integessen, az láthatta, hogy ez a meccs már elment, ha minden így marad nem lesz itt békesség bármennyire is sokan szeretnénk ezt. A magam részéről életemben először tettem tiszteletem a Palesztin Hatóság területén, amit manapság Palesztinaként emlegetnek. A politikai korrektség jegyében sosem kívántam jelenlétemmel alátámasztani a megszállás tényét, ellentétben azzal a hozzávetőleg félmillió izraelivel, akik demonstratívan beköltöztek úgy hárommillió palesztin közé. Ahogy a Barca buszán kihajtottunk Betlehemből Hebron felé a saját szememmel láthattam, hogy a médiában csak "zsidó telepeknek" nevezett települések milyen masszív, takaros falvakká és kisvárosokká nőtték ki magukat. Ha nem tudnám miről van szó mondanám, hogy szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak, de tudom. A magyarban a telepek kifejezésnek van valamiféle ideiglenesség zöngéje, na amit én láttam az az örökkévalóságnak szólt. Ahogy a busz ablakában egymás után felváltva suhantak el az arab falvak és zsidó telepek azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen most ki kinek is a foglya, annyira egybenőtt minden. Lehet itt erőlködni, jöhet akár hetente is messiásként Messi, de sajnos nincs az az isten, aki békében el tudná választani az itt élőket. E szomorú felismerés után még inkább bohóckodásnak tűnt a Barca esti programja. Jócskán ránk esteledett, mire megérkeztünk Hebron mellé egy faluba, ahol egy félkész stadionban, nagyjából húszezer ember várt minket tajtékozva. A szervezők kitettek magukárt - a hangulatról a felhergelt tömegen kívül, vagy száz intelligens diszkólámpa is gondoskodott. Adtak a látványnak, ha már a Barca egy átmozgató edzésnél nem vállalkozott többre a palesztin katlanban. Míg a sztárok a műfüves pályán a helyi utánpótlás kiválóságaival iskoláztak, addig a nézősereg lelkesen éltette a kedvenceit, akik valójában nem csináltak semmi értékelhetőt. Az alibizés közben volt időm ott is fotózni, ahová a kollégák nem kívántak ellátni. Körbenéztem a pálya körül, hogy máshonnan is rálátásom legyen az eseményre. Jó ötletnek tűnt, leszámítva azt az áthatolhatatlan háromméteres drótkerítést, amivel körbevették a játékteret. Csak azért nem tűnt úgy, mintha egy börtönben vendégszerepelne a Barca, mert körbemolinózták az egészet. Így csak a gondosan lelakatolt vészkijáratnál volt némi belátás, ahol a tűzoltók lógatták a lábukat a lajtos kocsi tetejéről vagy, ha nem akkor épp földre borulva Mekka felé imádkoztak. Naná, hogy lepacsiztam velük, hogy felmászhassak közéjük. Odavoltak, hogy rájuk is felfigyelt valaki és hogy kielégítsék a kíváncsiságom egy ében fekete kollégát mutogattak nekem, mint a helyi kuriózumot. A partvonalon kívülről jobban felmérhettem a közönséget. Szinte csak férfiakból állt, zömében fiatalok voltak, több helyen is molinókkal, tacepaókkal készültek. Ezek között több is politikai jellegű volt, amit nem tudom, hogy önszántukból lengettek, vagy kifejezetten megkérték őket erre. Ez a díszlet nagyon is passzolt a folyamatosan harsogó hangosbemondóhoz. A pálya széléről egy csinos hölgy felváltva éltette a Barcát ("Barca forca!") vagy biztosította a közönséget arról, hogy Messiék csak azért jöttek, hogy kifejezzék az együttérzésüket a palesztin néppel. Békéről, együttélésről egy szó sem esett, mert akkor ki kellett volna mondani, hogy kivel kéne mindezt. Izrael nevét meg mégsem üvölthette a mikrofonba, mert az kollaborációnak tűnhetett volna. De bármit is kürtölnek világgá a palesztinok - így vagy úgy - akkor is velük kell együtt, de legalábbis egymás mellett élnünk. Ez már akkor fogalmazódott meg bennem, amikor visszaértünk Jeruzsálembe és a betlehemi check pointhoz baktattam az ott pihenő autómhoz. Jócskán éjfél felé járt, amikor útközben hozzám csapódott egy velem egykorú férfi. Együtt lihegtünk felfelé az úton és közben beszélgettünk egy kicsit. Mint elmondta minden nap megteszi ezt az utat, mert Betlehemből Jeruzsálembe jár dolgozni egy ötcsillagos hotelbe, ahol portás. Kérdezte mit keresek ott, ahol a madár se jár, én elmondtam röviden mi járatban, hogy a falon túlról jövök, ahol azelőtt még nem jártam. Erre ő csak annyit mondott Welcome, welcame! - Ki tudja, talán egyszer kedvem lesz oda visszatérni. Ha tetszett a poszt, akkor ide kattintva a trilógia előző részét is elolvashatod Kapcsolódó cikkek:
|