- Jövök hazafelé, pont szembe süt a nap és alig látok ki a szélvédőn, mert levakarhatatlanul poros. Tudod, pont olyan színű az ablak, mint a kórházi parkolási engedélyem. Nem is értem, hogy engednek be, ha nem látják. Na mindegy. Erre amikor rákanyarodok a 92-esre látom, hogy ott állnak a rendőrök és sorra intik le az autókat.
- Tényleg?
- Látszott, hogy ezt nem úszom meg. Úgyse igazoltattak még Izraelben, ezt is ki kell egyszer próbálni. Már nyúlok…
- Ühüm.
- Ne szólj közbe, éppen sztoriban vagyok. Szóval már nyúlok a kesztyűtartóba az iratokért, közben lassítok, tekerem le az ablakot. Erre látom, hogy nagyon nézi a kocsit a rendőr, aztán int és mondja, hogy "doktor nő, mennyen tovább". Még az irataimat sem kérte el, nem is értem, honnan vette, hogy orvos vagyok.
- Hát, igen.
- Mindegy, ennyi protekcióm nekem is lehet, ha már bruttó huszonkét sékelért túlórázom. Figyelsz te egyáltalán?!
- Persze, minden szavadra - eltekintve attól, amit mondasz, mert épp olvasok, ha nem vetted volna észre.
- A rendőrök engem engedtek el, te meg a füled mellett azt, amit a mondok. Jellemző, minden férfi egyforma…
- Nem, drágám. Én legalább nem vagyok rendőr.
- Nem is vagy olyan előzékeny…
- De nem is esek hasra egy szimpla kórházi belépőtől, ami a te kocsidon kívül még az utolsó takarítónő autóján is ott díszeleg.

- A kereszteződésben jobbra. Kettes. Tükör. Balra. Index. Hányszor mondjam, hogy TÜKÖR!
(Nagy élmény, 18 év után újra mazsola vagyok. Arany árban iskoláztatnak 30 fokban. A picsába már ezzel a tíz óra tíz perccel, lefolyok a volánról.)
- A körforgalomban egyenesen. Nem kell átengedni a gyalogost, csak ha lelép. Ha kifelé menet egyenesen mész minek indexelsz?! Mit nem értesz ezen? Ha Bersheván volnánk neked volna igazad az, olyan mint Európa, de itt… itt még a KRESZ is más. Ez nem Izrael, ez Tiveria. Másik ország. Nézd meg, még a stop táblát is lelopták, pedig tegnap még itt üvöltöttem neked, hogy állj meg. Ma meg már nincs tábla. Jó, hát tegnap se látszott a bokortól, de ebben a városban basznak metszeni.
(Mennyé' má! Nem elég, hogy én tötyörgök, még te se mész. A faszért nem lehet dudálnia a tanulóvezetőnek. Te meg szakadjál már le a dudáról mögöttem. Akkor se tudom átugrani a buszt, ha a seggembe mászol.)
- Nézd meg ezt a helyet. Nézd csak meg! Ez paradicsom is lehetne, de minden halott. Kétezer éve mindenki ezt a helyet akarja. A Kineret miatt. És mi maradt utánuk? Na mi?! Temetők, baszd meg, nagy halom temető. Bármerre mész sírokba botlasz. Te is lassíts, nehogy ide kerülj. Kellett nekem elvállni, szépen, kényelmesen oktathatnék Bersheván. Ott legalább minden működik. De itt? Fordulj jobbra. Ez egy halott város. Válts! Nincs a világon még egy ilyen szuttyadék hely. Érded? Szuttyadék. És már 9 éve, napi 10 órát ebben ülök. Nézz be a kereszteződésbe!
(Én fizetek egy vagyont és még ő sír nekem?! Beszarok, feleségül ne vegyelek? Legyünk már túl ezen, amúgy is gyűlölök vezetni, csak muszájból vagyok itt. Felforr az agyvizem és még egy óra.)
- Ha kikanyarodtál tarts jobbra. FÉÉÉÉK! A kurva anyját ennek a balfasznak, hogy jobbról előz. Mondom, ez Tiveria. Látod!? Ezek is a záróvonalnál sorolnak be. De legalább az indexet használnák. Hát van ezeknek jogosítványa?! Engedd be azt a barmot. Én mondom, ha Tivérián megszerzed a jogsit, akkor a világon bárhol vezethetsz. Ez szarabb hely, mint Bombay, Kairó és Caracas együttvéve. Tovább egyenesen.
(Ne magyarázz, Budapestről jövök. Az a Balkán, Tiveria elbújhat mögötte. Nem is értem miért nem számítják ezt be és hagynak békén a forgalmi vizsgával. Szopatás meg lehúzás az egész - a formaság kedvéért. Nincs mit tenni.)
- A fehér Subarunál parkolj le. Index. Egy fordulat, szedd vissza. Jó, hát nem úgy csináltad, ahogy mondtam, de így is lehet. Na még egyszer. Tükör! Ne megszokásból. Nem látod azt a kamiont, ami jön?! Nehogy összetörd nekem az autót. Tekerd, tekerd, folyamatosan. Jó. Nem jó. Látod, most patkázunk. Akkor újra. Egy mozdulattal tedd be. Így ni. Vizsgára elmegy. Mit mondtál? Legközelebb mikor jössz? Látom, hogy tudsz vezetni, de ez Tiveria, itt ez nem számít. Inkább vegyél még egy órát, nehogy megvágjanak nekem. Szóval péntek? Nem várjál, inkább legyen csürötök reggel. Aztán meglátjuk van-e időpont a vizsgára. Index jobbra. Még belefér, fussunk még egy kört a másik vizsgaútvonalon. A lámpánál balra, utána rögtön jobbra. Tükör, az istenért, tükör!
(Remek, újra legombolt rólam egy százast. A francért kell ez nekem, ha van jogsim, mennék már haza. Szerencse, hogy autóval jöttem az órára. Ez is milyen már?! Kocsival az autósiskolába - csak, hogy legyen papírom arról, hogy Izraelben is tudok vezetni.)

Persze, hogy átcseszték a fejünket. Mi azt hittük, hogy csak a duda nem működik, aztán kiderült, hogy a légzsák hiányzik - és a vele egybeszerelt duda - a kormánykerékből. Hogy, hogy nem ezt elhallgatta a kereskedő. De kipattant. Mindegy, már a szerelőnél vagyok, mert légzsák nélkül veszélyes. Duda nélkül viszont meg vagyok lőve. Elvégre ez a Közel-kelet, a jobbkéz-szabály felejtős.
Most arra várok, hogy csengethessek:
- Nettó 750 sékel, számlával 850 sékel lesz. - mondja az irodista kislány. Hó-hó hát akkor van keresnivalóm - bújik ki belőlem a kelet-európai áfacsaló.
- Esetleg megoldható volna számla nélkül… rebegem reménykedve, hogy olcsóbban megúszom, miközben a kártyámat nyújtom.
- Sajnos nem, cégünk csak számla ellenében vállal garanciát.
- Na de ez egy használt légzsák?!
- Három hónap garancia akkor is jár. - jön az ellentmondást nem tűrő titkárnői válasz és már pittyen is a kártyaolvasó.
Azt értem, hogy jól lehúzott, de az istenért hát csak akkor bizonyosodhatok meg, hogy jól szerelték-e be, ha balesetet szenvedek. Ha kicsit koccanok és kinyílik, fújhatom a légzsákot, ha viszont komolyan karambolozom, akkor nem halálosan mindegy, hogy volt-e garancia?!

Jó vételnek tűnt: 1998-as évjáratú Mazda 323-as, mindössze 85 ezer kilométerrel és ami a legfontosabb első tulajdonostól. Telefon, időpont egyeztetés, aztán megint telefon, hogy hol is parkol az autó Kirjat Atán. Megérkeztünk, takaros környék, rendezett parkváros, minden olyan középosztálybeli. Csak az autó ütött-kopott - valahogy kilóg a parkolóból. Jön a tulaj lánya, kis ügyetlenkedés a kulccsal. Az autó nem csak kívül, belül is leharcolt, de hát csak 14 ezer sékel "Mit várunk?" jön a kérdés nélküli válasz. Míg mi az autót mustráljuk mellénk csoszog egy bácsi. Mackóban, bottal, borostásan és nedves tekintettel méregeti velünk a kocsit. Ő a tulaj. Lejött búcsúzni a hű négykerekű társától. Beletörődötten nézi, ahogy próbakörre indulunk. Zsófi vezet, én a hátsó szélvédőn keresztül figyelem, ahogy eltávolodunk a járdán álló öregembertől. Nézzük egymást - én őt, ő meg az autóját látja egyre kisebbnek. - Gyatra a fék, nehézkes a váltó - állapítja meg Zsófi magyarul a volán mögött. - A kora és az egészsége miatt már nem hosszabbították meg a jogosítványát az apámnak - magyarázza héberül az anyósülésről kifelé bámuló kisérőnk, hogy miért keresnek vevőt a papa kedvencére.
Vége a körnek, újra a ház előtt - mindannyian tudjuk, hogy nem ezt az autót fogjuk választani, de visszahívást ígérünk. A bácsi fellélegzett, elmarad az élve temetés. Talán megkegyelmez neki a család is, és övé marad az autó, amit már soha sem vezethet.

_Egy Nissanért tekergünk már vagy húsz perce a végeláthatatlan arab dzsumbujban. Egyre beljebb vagyunk és még mindig nem ott, ahol az áhított autó. Fogy a türelem, már nem is olyan jó a kinézett kocsi, pedig még nem is láttuk. És különben is, Ábellel a hátsó ülésen mit keresünk az unokatestvérek között?!
Félóra után Zsófi megunja a telefonos távnavigálást: - Ha el akarod adni az autót, akkor gyere oda, ahol mi vagyunk. Ez hatott. Tíz perc után megáll mellettünk a Nissan, benne egy arab srác. Int, hogy szálljunk be, de mi előbb körbejárjuk a járgányt. Viseletes, de még elmegy. Közben a tulaj megállás nélkül telefonál, még nem szólt hozzánk.
Zsófinak tetszik a kocsi, nekem ellenszenves a srác. Bepattan az ismeretlen mellé. Elviharzanak az arab labirintusba. Ábel a karomon üvöltve, én csendben aggódom, hogy mikor látjuk újra Zsófit.
Addig is valamit kezdeni kell magunkkal. Ha már anya nincs, legalább vacsora legyen. Irány a legközelebbi fűszeres. Bent meghökkentő választék és nem várt tisztaság. A rengeteg zöldség között a falon tévé, benne Allah egyenesen Mekkából. Kábán nézi a fejkendős eladó. Közben Zsófi is befut - autót ma sem veszünk, de estére zöldséget igen. A pénztáros furán méreget minket és a sáfrányt, de aztán jót nevetünk a bénázásán. Fizetéskor látom, hogy mikuláscsomagok vannak a pulton. Potom 10 sékel darabja. De hogy kerül a csizma az asztalra az arabnál? Mindegy. Tegnap volt december 6. és különben is, nem kell fennakadni egy eltévedt télapón, hisz Izraelben vagyunk. 

Állunk a hegytetőn, előttünk az egész Kineret. Körülöttünk csend és nyugalom. Pazar a panoráma, de mi kocsit nézni jöttünk. Az autószalonban rögtön mellénk szegődik egy hadaró eladó. Az a fajta, aki pisiléshez se veszi le a napszemüvegét. Két kérdésből felmért minket, majd szó nélkül elsétáltunk a luxus járgányok mellett. Inkább a hátsó sorból ajánlgatott autókat nekünk.
A kínálatból látszik, hogy piackutatásnak is drága a hely. Mindegy, azért úgy csinálunk, mintha. Látja ezt a dörzsölt kereskedő is. Búcsúzóul rábök a kerítésen kívül egy dízel Renault Kangoora. Hátha balekot foghat. Az ajánlat annyira meglepő, hogy nem utasítjuk vissza. De nem ez hoz minket lázba. Hirtelen felharsannak a légvédelmi szirénák. Megtelik a környék búgással. - Ein baja, ein baja! - hajtogatja flegmán a fickó. - Semmi gond?! És ha tényleg lőnek? Leszarom az autóid, mi van a gyerekkel a Kineret túlpartján?
Csend.
Az atomvillanás elmaradt. Még a rend kedvéért körbeszagoljuk a bomba ajánlatot. Aztán ahogy jöttünk, úgy megyünk. Halál nyugodtan, üres kézzel.