Ha valahol, hát a Szentföldön egyáltalán nem egyedi, hogy bárhová lépünk előbb utóbb romokba botlunk. Nincs semmi különös abban, hogy Ein Gev alatt is ott lapul a történelem, méghozzá több rétegben. Viszont annál érdekesebb, amikor ez a szemünk előtt tárul fel. Igaz, hogy a kibucunk alig 75 éves, de ahol most vagyunk ott évezredekkel ezelőtt is éltek emberek. A környéken egykor több virágzó település volt, amelyek évszázadokon (ha nem évezredeken) át különféle közel-keleti népek és mediterrán hatalmak fennhatósága és befolyása alatt álltak, aztán elnéptelenedtek és annak rendje, s módja szerint bekebelezte őket a természet. Még valamikor augusztusban írtam egy szösszenetet, hogy a kibuc fölé magasodó Szuszitán milyen komoly római palotát tártak fel, és ezt milyen kalandos módon vehettem szemügyre. De a nyár folyamán alkalmi régészeti élményekre hegymászás nélkül is szert tehettem, elég volt a kikötő melletti gyanús dombocskára felkapaszkodni és máris kutatóárkokat nézegethettem. Ebben állandó partnerem volt Ábel fiam, akivel általában hajnali háromnegyed hét magasságában tettük tiszteletünket az ásatáson - közvetlenül a tehenészet után, de még a halászflotta előtt. A menetrendszerű reggeli viziteink miatt a japán régészek csak az elején néztek ránk ferdén, néhány nap elteltével már nem kerekedett ki a szemük, ha felbukkantunk. Látogatásaink Ábel pacsirta üzemmódjával magyarázhatók, akivel a mai napig mindennapos program a birodalmunk korai szemrevételezése. A terepszemlénket a fiam azóta is rendre rendkívül arisztokratikusan, a biciklim gyereküléséből, szigorúan cumival a szájában abszolválja. Mindez a mai posztunk szempontjából mellékszál, viszont érdekes adalék azok számára, akik elsősorban a személyes vonatkozások miatt olvassák a blogunkat. A hajnali bringás expedícióinkon napról napra nyomon követhettük, hogy mi minden kerül elő a domb mélyéről. Három hét után egész szépen kirajzolódtak az egykori település nyomai, még az olyan laikusok számára is, mint amilyenek mi voltunk. (Azt azért be kell valljam, hogy ez inkább engem hozott lázba, mert Ábel mindezt inkább sztoikus nyugalommal szemlélte a már említett gyerekülésen trónolva.) Amikor a végéhez közeledett az ásatás a kutatócsoport japán vezetője meghívta a kibucot, hogy beszámoljon az eredményeikről. Kaptam a lehetőségen, de a bejárásra humanitárius okokból és a kora esti időpontra tekintettel Ábelt már nem cipeltem magammal, amit fiam az olthatatlan tudományos érdeklődésére hivatkozva csak duzzogva vett tudomásul, majd az anyjához fordult, hogy tudásszomját a cicijén oltsa. Úgy látszik, hogy ha ásatás, akkor a családunk egyik tagja biztos, hogy szop… ez esetben Ábelen volt a sor, mert én ezt már a Szuszitával kipipáltam. Tudom, hogy különös perverzió ásatásokra járni (főleg, ha ugye még szívsz is vele), de engem mindig is érdekelt a történelem, meg aztán fülledt nyári délutánokon amúgy sem lehet mit csinálni a kibucban. Bár a kevés számú megjelent érdeklődő láttán felmerült bennem, hogy lehet ennél jobb programot is találni a mi kis falunkban, csak nem szólt róla nekem senki. További gyanúra adott okot, hogy a megjelent alig két tucat érdeklődő között messze én voltam a legfiatalabb. A nyugdíjas klub jelleget csak a japán régész lányok szolíd erotikája törte meg - de ez megint mellékszál, ami csak blogunk perverz férfiolvasói miatt érdemel említést. Most, hogy a posztunk szempontjából közepesen indifferens két bekezdéssel kielégítettem olvasótáborunk túlnyomó többségét, szóljunk pár szót végre arról, ami miatt ez a bejegyzés megszületett: az ásatásról. E bejelentés nyomán valószínűleg az olvasók 99 százaléka már máshol jár, hisz a gyerekekről szóló színes hírek és a szexista észrevételeimhez képest a bejárás nem volt különösebben izgalmas, ami az ilyen jellegű események esetében amúgy is irreális elvárás. Viszont ha fogékony az ember a történelemre, akkor mégis csak érdekes dolgokat hallhat és láthat. Megtudhattam például, hogy vagy háromszáz éven át virágzott a település és annak legkorábbi részeit Salamon korára teszik. A kutatógödrökben felsejlő - egykor szebb napokat látott - falszakaszok méretei arra utalnak, hogy a kikötővel megspékelt hely stratégiai jelenőséggel bírhatott a Kineret partján. Az archeológusok ebből arra következtetnek, hogy Ein Gev korai elődje a maga idejében regionális központ lehetett, de legalábbis valami helyi kiskirály biztos időről időre felbukkant itt. Az, hogy ez csak a Kineret partján eltöltött korabeli wellness hétvége volt vagy egyik-másik nagyfőnök hosszabb időre táborozott itt azt későbbi kutatásoknak kell majd kiderítenie. Mindenesetre találtak egy pazar szarvasos pecsétet, amit egykoron kizárólag csak fontos emberek sajátja lehetett. Azt is megtudhattam még, hogy feltártak egy korabeli konyhát, ami más helyiségekhez képest plusz információforrás az avatottak számára. Mindemellett előkerültek még cserépedények, nyílhegyek, némi aprópénz és egy amulett is, ami valószínűsíthetően emberi csontból készült. Nagyjából ennyi. Ami még érdekes lehet, hogy a Keio Egyetem kutatásvezető professzora úgy mellékesen héberül is megtanult, ez egyébként nem feltétele az izraeli ásatási engedély megszerzéséhez, viszont jelzi, hogy milyen alázattal és tisztelettel vannak a helyiek iránt. A szakember az elmúlt három évben biztos jó hasznát vette ennek a tudásának, de lehet, hogy a jövőben már semmire sem megy vele, mert a Keio Egyetem sem elég gazdag ahhoz, hogy ilyen válságos időkben tovább finanszírozza az izraeli ásatásokat. Most nagyon úgy fest, hogy Ein Gev megőrzi történelmi titkait és egy ideig én sem fogok ásatásra járni. Na, de majd a fiam - őt már megfertőztem, ez tuti! Kapcsolódó cikk:
0 Comments
Az elmúlt napokban takarékon volt a blogolás és ez így lesz még egy darabig. Az őszi ünnepek, a hozzá kapcsolódó óvodai szünet és a munka elsodortak. Viszont lesz miről beszámolni a következő hetekben, úgyhogy nem volt hiábavaló a szilencium. De addig is elbüszkélkedek azzal, hogy a blogolásra szánt időt mire fordítottam. Jófejségből - meg merő számításból – portréfotókat készítettem a helyi óvoda és bölcsőde számára, illetve ehhez kapcsolódóan Zsófival közösen egy honlapot is farigcsáltam, amin keresztül megrendelhetők a képek. A lenti képre kattintva megnézhetitek a munkánk eredményét. Attól, hogy héberül van ne riadjatok meg, nyelvtudás nélkül is könnyedén böngészhettek az oldalon: Eddig a gyerekekről elképesztő képeket aggattak ki az ovi és a bölcsi falára – kész csoda, hogy a vizuális környezettszennyezés láttán nem álltak meg a fejlődésben. Most legalább normálisabb fotók alatt játszadozhatnak a kölkök, ami talán jó hatással lesz rájuk. Örültek is nagyon az óvonénik, hogy puszira megcsinálom a tablófotózást. Persze nekem is jól jött a dolog, mert így bekerülök a köztudatba, hogy nem csak úgy öncélulag kattingatok a kibucban. Ebben a kids-of-eingev.weebly.com címen elérhető honlap az igazán nagy segítség, hiszen így a szülők és rokonok is láthatják a munkámat, ami a későbbi üzletszerzés szempontjából sem mindegy. A hazai terepen kényelmesen elkezdhetem a portfólió felépítését, aztán majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Én mindenesetre élveztem ezt a projektet, remélem lesz folytatása és idővel csurran-cseppen belőle lovetta is a családi kasszába.
Jó hely ez az Ein Gev, de mégis mi a bánatot lehet csinálni a gyerekkel ebben az eldugott kibucban? – merülhet fel a jogos kérdés az épeszű olvasóban. Mi tagadás, ha valahol, hát itt bele lehet halni az unalomba, mégis valahogy elkerült minket ez a veszély. Ha nem is minden napra jutott valami családi elfoglaltság, de alig múlt el úgy hét, hogy ne történt volna valami érdekes körülöttünk a nyár folyamán. Figyelem fotódömping következik! Errefelé evidenciának számít, hogy a kibuc ideális hely a gyerekeknek – már, ha van mit csinálni, mert ez egyáltalán nem egyértelmű az édenkertben sem. A legkisebbek számára az állandóság elképesztően fondos: ugyanaz a napirend, ugyanazok a játékok, ugyanazok a barátok, ugyanazok a helyek. A kibiuc mindezt hibátlanul hozza. Baj csak akkor van, ha a gyerek eléri a 9-10 éves kort, mert aztán szegényessé válik minden, amit nyújtani tud. Ez a kiábrándulás esetünkben még roppant távoli, viszont ami a gyerekeknek jól megszokott dolgok, az nekünk kisgyerekes szülőknek igen hamar idegtépő verkli. A kibucok méretüknél és elhelyezkedésüknél fogva korlátozott programkínálattal bírnak. Viszont épp ezért a szociális élet talán élénkebb. A gyerekek kedvükre bandáznak, családok átjárnak egymáshoz és időről-időre vannak közösségi események, ahol ugyan ugyanazokkal az emberekkel találkozhatunk, mint amúgy, de legalább történik valami. E tekintetben nem lehet panasz Ein Gevre: vannak közös ünnepek, havi rendszerességű összejövetelek és alkalmi események egyaránt – összességében úgy hetente-kéthetente egy (tudom Budapesten óránként van ennyi...). Ezek mind jó alkalmak arra, hogy megtörjük a hétköznapokat és egy kis színt vigyünk az életünkbe. Mi speciel amúgy is sportot űzünk abból, hogy minden helyi eseményre elmegyünk, mert fontosank tartjuk, hogy a közösség felé jelezzük az érdeklődésünket. (Ez olyan jól sikerült, hogy legutóbb egy kibucos esküvőre mentünk el, később kiderült hogy hivatlanul...) Az elmúlt hónapokban több unaloműző eseményre is havatalosak voltunk (vagy nem, de mi mégis ott voltunk). Ezeken rendre fotóztam, de aktuálisan valahogy egyiknek sem volt akkora hírértéke, hogy külön posztot szenteljünk neki. Viszont csokorba gyűjtve talán érdemes közreadni fotókat, mert így az olvasók is képet kaphatnak arról, hogy miként telnek a hétköznapok a kibucban. Jöjjen hát a képözön! Elsőre talán nem épp családi esemény egy fotókiállítás megnyitója, de fuck the rulls! Meg különben is Ráchellel szinte bérletünk volt a budapesti Szépművészetibe, egy kis kortárs fotó igazán meg se kottyan nekünk. A kiállítás érdekes volt, de azért láttunk már jobb fotókat is. Viszont az esemény, akkor is nagy szó egy pár száz fős településen, úgyhogy nekünk is ott volt a helyünk Lauren Newman kiállításán, aki egyékbént szemközt lakik velünk. Ein Gevben minden hónap első szerdáján ünnepi vacsorát tartanak. Nem kell nagy dologra gondolni svédasztal két fogással, némi saláta és valami sütemény. A hangsúly nem a kajáláson van, hanem az együttléten. Ilyenkor egyrészt mérleget vonnak az előző hetek történéseiből – kisfilmmel, slideshowal. Másrészt elmondják az adott zsidó hónaphoz kapcsolódó szokásokat, történelmi eseményeket, illetve felelevenítik, hogy mi történt ebben a hónapban egykoron a kibuc életében. Ez tényleg valódi kisközösségi esemény, amit (helyi)értékén kell kezelni – nekünk nem sokat mond, de a ittenieknek annál többet jelent. A vacsora ugyan nem valami „fotóbarát” esemény, de azért ennek az estének mégiscsak dukál egy galéria: A ballagások kapcsán – amelyek ugyancsak jó elfogaltságok – már írtam a kibuc oktatási rendszeréről. Augusztusban összefogtak a különbozó ifjúsgái csoportok és szerveztek egy kávéházat, ahol a vásárlással a gyerekek kirándulását támogathattuk. Házisiütit, kakaót, kávét és üdítőket szolgáltak fel a srácok – nagyon komolyan nyüzsögtek, bár azt hiszem nem minden rendelés ért célba. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy egy cél érdekében közösen kell dolgozniuk. Szerintem ez a kávéházas program igazán mintaértékű volt, akár otthon is csinálhatnának ilyet az osztályok. A kávézóval párhuzamosan az udvaron valami sátorvázat építettek a gyerekekkel, aminek a funkicóját nem értettem egészen pontosan, de láthatólag lefoglalta a nagyobbakat. Miután elkészült a jurtakeret, előkerültek dobok és egyéb ütős hangszerek és elkezdődött a junior ritmusszekció jam sessionje. Ráchel révén két születésnapi gyerekzsúron is megfordultunk, ezek mindegyike a maga nemében érdekes volt. Jonatán – aki Ráchel csoportársa volt és velünk egy házban lakik – itt a kibucban ünnepelte a születésnapját. Ez klasszikusnak mondható tortás-ajándékos szülinapi parti volt hotdoggal és dzsánkfud hegyekkel. Az estet igazából egy dolog tette számomra emlékezetessé. Mégpedig az, hogy a megjelent gyereksereg rituálisan szétvert egy fellógatott rajzfilmfigurának álcázott papír dobozt. Mikor megadta magát a karton, akkor derült ki számomra, hogy nem csak úgy merő passzióból ütlegelik a bábút, hanem a benne rejlő édes csemegék miatt. A másik születésnapi parti sokkal kreatívabb volt. Olyannyira, hogy még a tortát is kihagyták, így viszont nem derült ki számomra, hogy ki az ünnepelt. Csak annyit tudtam, hogy Ráchel valamielyik csoporttársa – na, de minden megjelent gyerek Ráchel csoportársa volt, így nem szűkült jelentősen a kör. Mindegy ettől még emlékezetes volt a buli, amit a Tel Kacir nevű kibuc medencéjénél tartottak. A helyről pazar kilátás nyílik mind a Kineretre, mind a Golánra, de ez senkit sem érdekelt, mert volt helyette sokkal jobb. Két animátor segítségével közel két órán keresztül lelkesen szappanbuborékot eregetett kicsi és nagy egyaránt. Fantasztikus volt, hogy mi mindennel lehet boborékot előállítani a kötéltől, a szőnyegporolón át, egészen a szívószálig. Ezek segítségével készíthető kicsi-nagy, egymásbafonódó, szederként összetartozó és még kitudja milyen buborék. Nekem nagyon bejött és talán a képek is visszaadják, hogy a jelenlévők is hihetetlenül élvezték a programot. A végére jöjjön még egy bónusz fotógaléra. Ezeket a képeket ugyancsak a szappanbuborékos partin kattintottam és a képszerkesztőm segítségével kicsit megpiszkáltam őket. Igazából nagy digitális kóklerség az egész, de ha már mások ilyenekből meggazdagodtak, akkor én miért ne adhatnám ezeket közre. Vizuális levezetésnek pont jók lesznek. Kapcsolódó cikkek:
Minden férfiban ott lapul az ős vadász - csak valakiben mélyebben alszik. Bennem mondjuk horkol, de a Kineret kihozta belőlem a horgászt. Nem kell félni, a halaknak nem esett bántódása. Szeretem a halakat, leginkább a tányéromban. Ez vitt rá arra, hogy botot ragadjak. Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok valami nagy pecás. Még általános harmadikban Nagy Ho-Ho-Hó ként első lettem a jelmezversenyen, ezen kívül életemben egyszer horgásztam komolyabban, akkor össz-vissz egy szerencsételensorsú teknősbékát fogtam. Igaz, az kapitális darab volt! Két tenyérnyi, egy centivel sem kisebb, becs szó! Kezdjük ott, hogy a Kineret halai szinte kimásznak a partra, de mindenesetre a strandon simán elvannak a fürdőzők között. Nem ám snecik, hanem 20-25 centis uszonyosok. Az egyik kisrác lepkehálóval ki is kapott egy ilyet, innen vettem a bátorságot, hogy magam is horgásznak álljak. Ehhez kis utánjárás után beszereztem egy neonzöld zsebpecát (19 sékel, amibők otthon egy kiló hekket kapok a Tescoban) és csakliztam egy 1,80-as tengeri nádat, amibe valamilyen ismeretlen oknál fogva gondos kezek felaplikáltak két gyűrűt. Ekkor jött a magyar buhera legfontosabb kelléke: a szigszalag. Az otthonról hozott csodafegyverrel a nádra erősítettem a zsebpecát. Hogy az esztétikai élményt és a használati értéket tovább növeljem a bot végére tekeretem egy narancssárga, nyakbaakasztható kulcstartót. Majd átfűztem a damilt a két gyűrűn és a kulcskarikán és már kész is volt a rettenthetetlen pecabotom. Bambára hajt a bamba hal Valami horgász műsorban láttam, hogy nagyban növelhető a kifogott hal mennyisége, ha előzőleg beetetjük őket. Ennél azonban több konkrétum nem ugrott be, így saját recepturát kreáltam. Állategész-ségügyi okokból titkosan kezelném az eledel összetételét, legyen elég annyi, hogy többek között jutott bele a gyerek szörpjéből és a maradék kuszkuszból is. A sok készülődés után szombat reggel a pecabotom társaságában bevetettem magam az áttetsző Kineretbe. Akkurátusan kiszórtam a halcsemegét, majd ínycsiklandó kenyérgalacsinnal belógattam a szerelékem. Aztán mégegyszer és mégegyszer, és megint, és újra és ismét. A halak továbbra is gyanútlanul úszkáltak a közelemben és még a csalival is gondosan cicáztak, de valahogy csak nem akaródzott egyiknek sem ráhaparni. Pedig a tekintélyes mennyiségű haleledelt nyelték, mint kacsa a nokedlit, egymást érték a halrajok körülöttem. Sőt, még a kenyérgalacsin iránt is volt érdeklődés, egyszer-egyszer lelopták a csemegét, de a rafkós halak mindig gondosan ügyeltek arra, hogy a horgot körberágják és ne lenyeljék. Ekkor még élt bennem a remény, hogy nem csak a halak, hanem én is jóllakom - lesz még itt kapás, összejön egy halászlére való apróhal. Bár lehet, hogy csak a napszúrás kerülgetett, mert időközben jócskán elszállt az idő. A nagy horgászatnak végül a lányom vetett véget, aki a partról vont kérdőre, hogy hol járok már, és miért a halacskákat és nem őt úsztatom a Kineretben. Engedve a szirénhangnak, partra vetettem a pecámat és a világ legszebb sellőlányával megmerítkeztem.
Otthon Zsófi kérte számon a nagy fogást. Erre csak azt tudtam mondani, hogy jóllakott halakkal szemben esélyem sem volt, így egy ideig még marad a konzervhal. Ein Gev a Kineret és a Golán-fennsík közé szorult, közepes méretű kibuc. Innen a (nyugati) világ vége tényleg karnyújtásnyira van. Mondanám, hogy ahol mi vagyunk ott a madár se jár, de ez nem igaz, mert az északi félteke egyik legjelentőseb madárvonulási útvonala érinti a tavat. A menetrendszerű busz viszont ritka, mint a fehér holló. Ornitológusoknak, stopposoknak és családosoknak ideális helyen vagyunk és csak nézőpont kérdése, hogy a világ végén vagy a közepén. A Kineret vidéke csodálatos és nem csak vizuális szempontból. Kétezer éve a környéken fejtette ki áldásos tevékenységét egy Jézus nevű rabbi, akit a kereszténység azóta messiásként tisztel. Az Újszövetség tanúsága szerint a tóhoz több, azóta sem überelt emberfeletti cselekedete köthető. Mindezzel nem csak a kereszténységet indította hódító útjára, de mellékesen máig ható konjunktúrát idézett elő a Kineret idegenforgalmában. A dologban az az igazán szép, hogy a zarándokokból - a bibliai marketingnek köszönhetően - ökumenikus alapon profitálnak a helyiek. Úgy látszik kicsiben működik a világbéke. A kenyér- és halszaporítás sztorinak hála örvendetesen gyarapodik a turistabuszok száma, nem úgy a menetrendszerű járatoké. Ami azért jelzi, hogy lehetne még errefelé csodákat tenni. Amikor ezt a helyet választottuk ideíglenes lakhelyünknek pontosan tudtuk, hogy a Budapesten megszokott mobilitásunkat felváltja a viszonylagos röghözkötöttség. Más azonban a szárnyaszegettséget elképzelni és megélni. A legközelebbi nagyváros, Tibériás ugyan egy köpésre van, csak a tó túlpartján. Mi viszont a nagy előddel ellentétben nem járunk a vizen, így a Kineret megkerülésével próbálkozhatunk csak. Ez sem valami vészes távolság, viszont a szegényes tömegközlekedést és az autó hiányát figyelembe véve a térképen jelzett 30 kilométer pont a végtelennel egyenlő. Marad tehát a stoppolás vagy a társulás valamelyik a kibucautóba. Mi mindkettővel próbálkoztunk. A stoppolás egyébként is jó móka, itt pedig nemzeti sport – ismerkedésre kiváló alkalom és két perc után kiderül, hogy minden izraeli ereiben folyik egy kis magyar vér. Erre a közös felismerésre azonban csak akkor juthatunk, ha felvesznek minket. Gyerekkel viszont maga az örökkévalóság stoppolni, mivel gyerekülés híján kemény bűntetést kockáztat a sofőr. És hát ilyen esetben a magyar virtust felülírja a beszariság, így garantált, hogy leég az ember keze, mire sikerrel leint valakit. Gyerek nélkül persze minden könnyebben megy, de a kezdeti ügyintézéshez ketten kellettünk, a fél éves fiúnk pedig még csecsszopó üzemmódban van, ezért ő állandó tartozék, akit nem hagyhatunk magára.
Ennél egyszerűbb, ha kibuc autóval jövünk-megyünk. Különösen úgy, hogy kölcsön kaptunk egy biztonsági ülést, amit induláskor beszerelünk, érkezéskor kiveszünk. Ez ugyan nagy könnyebbség, de a biztos fuvarnak is vannak korlátai: teljességgel a sofőrhöz vagyunk kötve, az ügyintézésre csak annyi idő áll rendelkézésünkre, amennyit ő a városban van. Na, ezt magyarázd el a csiga lassú hivatalnoknak vagy a pénztárosnak, aki itt is unott pofával mered a semmibe... A fapados utazási feltételek sem akadályozhattak meg minket abban, hogy szép apránként, nagyjából két hét alatt mindent elintézzünk. Így már van személyink, mobilunk és még bankszámlánk is, ami ugye belépő a fogyasztói társadalomba. A távolságnak és az elszigeteltségnek azért vannak jó oldalai is: a puszta közepén nehéz pénzt költeni, bár a hitelkártyánknak köszönhetően ez itt sem lehetetlen vállalkozás. Ha valami fontos az életben, hát az az óvoda. Jó pár dolog már itt eldől – és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen irányba. Szerencsére itt, Izraelben ezen a téren sem ért minket csalódás, de ami ennél sokkal lényegesebb lányunk is boldog a gánonban, pedig piszok nehéz dolga van. Az egy dolog, hogy nekünk mehetnékünk volt Magyarországról, de azért cseppet sem volt mindegy, hogy a „tartozékaink” számára mivel jár a mi döntésünk. Ábel miatt nem izgultunk, hiszen koránál fogva neki még csak az számít, hogy hol van anya és a tőle elválaszthatatlan tejcsárdák. Azonban a közel három éves Ráchel esetében jóval több dolog együttállása kell ahhoz, hogy az utazással óhatatlanul együttjáró változások ne terheljék meg a kelleténél jobban. Az óvoda ebben sarkalatos pont, hisz sok múlik azon, hogy milyen közegben tölti a nap jelentős részét. Szülőként nem voltunk annyira elájulva az óbudai „gyermekmegőrzőtől”, de Ráchel imádta a bölcsődét. Élvezte és igényelte a gyerekek társaságát, ami garancia volt arra, hogy itt is pikk-pakk beilleszkedik majd. Ezt megkönnyítette, hogy az otthoni bölcsődés itt óvodásként kezdte pályafutását, ami a háromévesek számára több mint mérföldkő, maga a vágyak netovábbja. Ennek megfelelően Ráchel besózva várta az utazást, de még inkább az áhított óvodás státusz eljövetelét. Megérkezésünk másnapján Ráchel ellentmondást nem tűrő kérésére tisztelgő látogatást tettünk a helyi óvodában (gánon), ami kapásból három órásra nyúlt. Az óvónénik búcsúzáskor akkurátusan elmondták nekem a beszoktatás szokásos menetrendjét. Ráchel azonban köszönte szépen, de másképp gondolta az ütemezést. A rákövetkező nap csak azért nem aludt bent még, mert hirtelenjében nem akadt matrac. Harmadnapra kerítettek egyet, úgyhogy Ráchel a jól megérdemelt csendespihenőjét már a többi szuszogó óvis társaságában töltötte – a gondozók legnagyobb ámulatára. Nekem persze dagadt az apai keblem, meg kicsit sajnáltam is, hogy ilyen könnyen ment a dolog. Eredetileg több hetes kegyetlen és véres beszoktatással számoltunk, Ráchel betörése és megszelídítése valódi férfimunkának ígérkezett. Ezért is nem Zsófi, hanem én fogtam kézen reggelente kedvenc lányunkat, amit Ráchel iránt érzett, csak a lányos apákra jellemző szerelemtől hajtva könnyedén vállaltam be még itthon. A gánonban viszont a beszoktatás új értelmet nyert számomra. A lányomat nem csak a lelkinyugalma végett kísértem az óvodába, hanem az óvónénik miatt is. Én nem tudom, hogy válogatták őket össze, de egyik-másik simán elmehetne fotómodellnek is. Ráchel beszoktatása pedig jó alibi volt a stírölésükre, egészen addig, amíg okafogyottá vált a jelenlétem a lányom hiper alkalmaszkodási képességének köszönhetően. Persze az is lehet, hogy a leányzó érzelmi inteligenciája túlfejlett és a gyors beszokás valójában a féltékenység kifinomult formája volt a részéről. Az óvoda egyébként más szempontból is figyelemre méltó. Az udvara olyan, mint Józsefváros lomtalanításkor – simán belefér, hogy a sarokban néhány lomis cigány is le van támasztva, bár időközben biztos darabokra szedték őket a kíváncsi gyerekek és nem a színesfém miatt... Az uniós normáknak kevéssé megfelelő játékállomány mellett más is van, ami miatt harakirit követne el minden valamirevaló Köjál-ellenőr. A kibuc óvodában természetesnek veszik, hogy a gyerekeket kisállatok veszik körül. Az aranyhal az akváriumban, papagáj a kalickában nálunk is bevett, de a nyúlketrec és a selyemhernyó tenyészet már biztosan határeset. A tornácon fészkelő féltucat fecskefészek viszont biztosan kivágná a biztosítékot a mindent beterítő guanó miatt. A melegítőkonyhát sem a mifelénk mindent átható HACCP szabvány figyelembevételével alakították ki. Sőt mi több, ez nem különül el szigorúan, hanem része a gyerekfoglalkoztató helyiségnek. Ha már így van, akkor a gyerekeket előszeretettel vonják be a saját reggelijük, uzsonnájuk elkészítésébe, ami ismerve a korosztályra jellemző higieniás viszonyokat maga a fertő. És hogy hogy nem mégsem halnak bele... viszont azzal, hogy nem szeparálják el őket a konyhától, nem szolgálják ki őket mindenáron merő féltésből, megtanulják értékelni a munkát. A gánon nagy előnye, hogy szimbiózisban van a környezetével. Délelőttönként a gyerekekkel kirajzanak gyümölcsfákat keresni, virágot szedni, vagy épp a tehenészetben megnézni a frissen született bocikat. És mivel itt mindenkinek gyereke, unokája van az óvodában, ezért örömmel veszik a zajos csapat felbukkanását, még akkor is, ha az óvisok akkurátusan lelegelik az előkertet. Akkor zártam igazán szívembe a kibuc óvodát, amikor Ráchel csoportja felkerekedett és megnézte az egyik óvis újszülött testvérét. Köszöntötték a jövevényt, üdvözölték a kismamát és gratuláltak a társuknak a testvéréhez, majd a protokolláris körök után egy arra kószáló macskát vették csapatostul üldözőbe.
Az átlagos városi óvodánál a kibuc óvoda azért is jobb, mert itt az intézmény bezárása után sem ér véget az élet. Mivel ez egy kicsi hely, ezért a gyerekek a játszótéren vagy valamelyik család kertjében, esetleg a tó partján közösen folytatják a játékot. Ilyenkor, míg az aprónép teszi a dolgát, a szülőknek jut ideje a beszélgetésre. Otthon erre például nem nagyon volt lehetőség, az „átadó” nevű szűk öltözőben egymást kerülgettük, aztán ment ki merre látott. A ganon igazi paradicsom a gyerekeknek, köszönhetően a falusias környezetnek és az általam már megénekelt óvónők munkájának. Valószínűleg Ráchel is leveszi mindezt, mert boldogan elvan az óvodában annak ellenére, hogy szavát sem értik a többiek. Ez egyébként cseppet sem zavarja, megállás nélkül ékes magyar nyelven csacsog, míg mindenki más héberül válaszol neki. De már csak néhány hét és fordul a kocka: Ráchel fog héberül beszélni hozzánk és mi fogjuk tátott szájjal hallgatni. Ha valamire, hát a fogadtatásunkra nem lehet panasz. Az első perctől kezdve hihetetlen nyitottsággal és kedvességgel kezeltek minket, ami egyszerre jóleső érzés és segítség az életkezdéshez. Mondanám, hogy kész csapás volt az utazás, de ez valójában nem igaz. Meg aztán a negyven év pusztai vándorláshoz képest a mi egynapos tortúránk smafu. A megérkezés viszont legalább olyan katartikus volt, mint amilyen a tizenkét törzs számára az ígéret földjére lépni. A szomszéd welcome sütijéről már megemlékeztem. Azt viszont nehéz visszaadni, hogy másnap reggeltől milyen érdeklődéssel és szeretettel fogadtak minket a kibucban. Ebben a viszonylag kis közösségben napokig eseményszámba ment az érkezésünk. Úton útfélen megállítottak és jókívánságokkal halmoztak el minket. A fél faluval lejattoltunk, a másik fele viszont Jom Haacmautkor (függetlenségi nap) ismerhetett meg kis családunkat, amikor az esti ünnepség részeként kihívtak minket a színpadra, hogy jól bemutatkozzunk. (Az esetéről és előzményeiről később külön posztban is megemlékezem majd.) Kicsit bazári majom jellege volt a dolognak, de a gesztust kell díjazni. Színpadi szerepeltetésünknek dramaturgiai jelentősége is volt. Velünk, a firssen érkezett családdal bizonyíthaták, hogy az államfilozófia (cionizmus) még mindig érvényes. Ettől és a mi látványunktól, aztán mindenki nagyon boldog volt. Persze minden csoda három napog tart és egy hét után a mi hírértékünk is csökkent. Ezzel együtt nem feledkeztek meg rólunk, számtalan figyelmességben volt részünk azóta is. Erre csak egy példát mesélek most itt el. Az apartmanunkhoz kaptunk egy tévét is, távkapcsoló viszont nem járt hozzá. A komfortérzetünk javítására kértünk egy másik készüléket. Ehhez már volt kapcsoló, viszont egyik tévéhez sem tudtuk rákötni a dvd-lejátszót. (Kicsit ciki, hogy ilyen problémáink vannak, de hát ez van.) Az ebédlőben elsóhajtottuk magunkat Rifkának – akiről külön posztban fogok majd megemlékezni – hogy miként babrált ki velünk a technika ördöge. Ezt hallva az asztalnál ülő barátnője rögtön felajánlotta az elfekvő tévéjét. Igen ám, de a távkapcsolója ennek is elkallódott a történelem folyamán. Erre a hölgy mit mond: figyusztok, ez az én készülékem, ezért ha a városban járok veszek hozzá egy távkapcsolót, amit majd nektek adok. Hát ez milyen már?! Még mi kérünk tőle szívességet és ezek után ő ajánlja fel, hogy a mi kényelmünkért fizet. Mi ez, ha nem önzetlenség a köbön! Természetesen nem éltünk az ajánlattal, elvégre mégis csak volt gyerekszobánk, meg tévénk.
|