_A gyerekek premizálását szolgáló Duby Shabbat-ot (Sabbatmacit) hétről hétre más óvodás érdemli ki. Bár Ráchel igazán jó kislány, eddig valahogy elkerülte ez a megtiszteltetés a kibuc óvodában. Hiába ácsingózott Sabbatmaciért, mostanáig mindig mást díjaztak ezzel a közös szombat köszöntések alkalmával.

Na de most, ő hozhatta haza a vágyak netovábbját! Ebben a korban ez oltári nagy szó és Ráchelnek nyilván fontos az elismerés, miközben már rég nem ő az "új gyerek". Ha voltak is komplexusai, azok rég elmúltak - barátai, szerelmei vannak, imádják az óvónénik, szóval helyén van. Sabbatmacit - ezt a szimpla pedagógia eszközt - viszont ki kellett várnia, nem hullott rögtön az ölébe és ettől még értékesebb. Meg aztán az utolsók között került rá a sor, ami miatt úgy érezhette, hogy őt márpedig kihagyják valamiből. Most viszont végre bebocsátást nyert ebbe a "kasztba" is - számára Duby Shabbat a kézzelfogható bizonyítéka, hogy teljesértékű, megbecsült tagja a saját kis közösségének.

_Ezért van az, hogy Sabbatmacival a kezében madarat lehet vele fogatni. Olyan jó, hogy őt még ilyen egyszerűen boldoggá lehet tenni.

_Az elmúlt két hetünk azzal telt, hogy számunkra megfizethető, de még használható autóra vadásztunk, aminek az eredménye egy 15 éves Nissan Almera lett. Az izraeli viszonyokhoz képest megkímélt állapotú járgány a maga korában esztétikusnak számított, még ha ezt ma nehéz is mosolygás nélkül elhinni. De mit számít ez?! Potom tízezer sékelért négy kereke van, gurul, szép piros és látszólag rendben van 190 ezer kilométer megtétele után is.

_Egyelőre nagy az öröm, de lehet, hogy ez csak vasárnapig tart, mert akkor visszük átnézetni a kocsit. Az azért biztató, hogy az autókereskedésből minden különösebb gond nélkül hazavezettünk 80 kilométert, pedig rettenetes özönvíz és szörnyű köd állta az utunkat, de ez egy másik történet (lásd  a mellékelt kisfilmet). A lényeg, hogy ha a Nissanunk is úgy akarja, akkor 225 nap után menthetetlenül kinyílik előttünk a kibucon kívüli világ és végre új impulzusok érhetnek minket. Rettegj Izrael, jövünk!

A legnagyobb meglepetés, hogy nem ért minket meglepetés – talán így foglalható össze a legfrappánsabban az itteni életkezdésünk. Az elmúlt negyedév inkább mézeshetek voltak, mint szürke hétköznapok egymásutánja.
Ettől persze még értek minket kellemetlenségek, de ezek nagyjából kalkulálhatók voltak, meg aztán nem kergettünk hiú ábrándokat, így komoly csalódás sem érhetett minket. Mindennél talán sokkal fontosabb, hogy mennyi pozitív dologot tapasztalhattunk meg az elmúlt hónapokban. Ezek egy részéről már megemlékeztünk itt a blogon vagy ezután fogunk, míg mások egyszerűen leírhatatlanok, mert valójában nem lehet szavakkal visszaadni a kedvességet, ami árad(t) felénk.

Valódi „softlanding” volt a megérkezésünk Ein Gevbe – azt kaptuk, amit ígértek és még több plusz személyes segítséget. Az apartmanunk a célnak pont megfelel, az óvoda nagyon rendben van. De talán a legfontosabb, hogy nem vagyunk magányosak, mert egy közösségbe érkeztünk, ahol napok alatt számtalan ismeretségre tettünk szert, ami az akadályok leküzdése szempontjából létfontosságúnak bizonyúlt.

Hála a nagyszámú és önzetlen szponzorunknak – és nem kevés szerencsénknek - mostanra elmondhatjuk, hogy berendezkedtünk. A körülményekhez képest egész otthonos albérletünket ugyan összetett eklektika jellemezi, viszont mindenünk megvan, ami ahhoz kell, hogy kényelmesen ellássuk a családunkat.

Még az utazás előtt úgy számoltunk, hogy két hét elég lesz az aklimatizálódáshoz (adminisztráció, Ráchel beszoktatása, a hiányzó dolgok beszerzése, a kibuc megismerése stb.) és aztán jöhet az ulpán meg minden más napi rutin elfoglaltság. Ezt nagyvonalakban tartottuk is azzal a különbséggel, hogy a kéthetes szaladgálást tovább két hét várakozás követte, mert az ulpán kezdését „technikai okokból” eltolták. Így a megérkezésünk utáni első honapban – kisebb megszakításokkal – nagyjából nyaraltunk, jobb híján kiélveztük a paradicsomi körülményeket. A váratlanul nyakunkba szakadt vakáció jól jött az utazást megelőző nagy hajtásra, ugyanakkor kicsit szokatlan volt a semmittevés, nem nagyon tudtunk mit kezdeni a tétlenséggel.

Ezzel együtt az újdonság ereje, az otthonteremtéssel járó kihívások sora és a hivatalos adminisztráció intézése épp elég impulzust adott ahhoz, hogy ne unatkozzunk egy pillanatig sem. A feladatok ugyan soha nem fogynak el, de mára már kialakult az életritmusunk, amire nagy szükségünk van, mert a neheze csak most fog jönni.
Én gyűröm az ulpánt, Zsófi falja a tesztkönyveket a licenszvizsgához, közben Ábel (szeparációs szorong) és Ráchel (dackorszak) együtt és külön-külön is figyelmet követel. Ősszel nekem záróvizsgám lesz, Zsófinak meg jön a sorsdöntő teszt. Addigra megfogyatkozik az állami segítség is, úgyhogy menthetetlenül munkát kell találni. Ezek valódi kihívások, amelyek előttünk állnak, úgyhogy a mézesheteknek menthetetlenül vége.

A minap leánygyermekünk három éves lett. Ez nekünk – és még néhány közeli rokonnak – nagy szó, másoknak önmagában érdektelen. Azonban blogolvasóinknak is érdekes lehet, hogy itt a kibucban miként éltük meg Ráchel születésnapját. Az egyszerű családi esemény ugyanis beilleszkedésünk apró fokmérője volt.

Mindenkinek van születésnapja, de van néhány szerencsés, akit hetekig ünnepelnek. Ráchel számára nincs is ennél természetesebb dolog a világon, mivel az ő idősíkjában csak tegnap, a most és a holnap létezik, a kifinomultabb időhatározók csak összezavarnák. Így ő semmi furcsát nem talál abban, hogy napok óta szülinapozik. Ebben mondjuk megerősíti, hogy több hullámban köszöntötték fel. Volt, aki a hivatalos születésnapján tette ezt meg, az oviban ehhez képest másik napon volt a babazsúr, amivel nem esett egybe az itthoni kerti parti, majd a sort a nagyszülők ajándéközöne zárta, úgy egy héttel később. Meglepő ezek után, hogy Ráchel lépten-nyomon Jomuleded-es (születésnapi) héber dalokat énekelget?

Ráchel számára – az ajándékokon kívül - az ünnepségsorozat egyetlen lényeges eleme az óvodai születésnapi zsúr volt. A kibuc óvodában (ganon) megadják a módját az ünneplésének. Nem kell semmi flinc-flancra gondolni, csak egyszerűen tudják mi kell ezen a napon gyerekeknek. Megérkezésünk óta majd minden hétre jutott egy-egy ilyen esemény, ahol a koreográfia lényegében ugyanaz volt: körbe ülnek, trónra ültetik az ünnepeltet, énekelnek neki, megkoronázzák, ugráltatják egy kicsit, majd megajándékozzák és végül meggyújtják a születésnapi torta gyertyáit, és ha már ott vannak, akkor közös erővel elmajszolják – természetesen a tortát és nem a gyertyát... Mindenki boldog, minden gyerek arra készül, hogy mikor kerül végre ő a középpontba.

Ráchel amióta megjöttünk ezt várta. Várta?! – hát az nem kifejezés, ezzel kelt, ezzel feküdt. Nem csak a korosztályra jellemző „öregedési vágy” munkált benne, ennél összetettebb a dolog.

Frissen érkezett jövevényként – aki ráadásul nem beszéli a nyelvet – az óvodai rangsor végén kullog. Ez nem azt jelenti, hogy minden nap laposra kalapálták csak, hogy tudja hol a helye. A gyakorlatban inkább nem őt hívták társai játékba, ha volt más is a közelben, ami nyilván nem esett neki jól. Ráchel ettől nem kezdett ágyba vizelni, de azért érezhető volt a frusztráltsága. Mielőtt szörnyülködnénk és ombudsmanért kiáltanánk, Ráchel helyzetében ez teljesen természetes dolog, amit az óvónénik nagyon jól kezeltek, panaszra tehát semmi ok.

Lányunk ganonos születésnapi zsúrján egyszeriben borult a dzsungeltörvény – a „rút kiskacsának” megadatott, hogy hattyú legyen. Hirtelenjében róla szólt a show, ő került a reflektorfénybe. Ő ült a trónra, őt koronázták meg, neki énekeltek és neki adtak ajándékot. Aznap királynő lehetett végre az, amihez egyébként hozzászokott otthon. A ganon mikrovilágában ez maga a társadalmi felemelkedés, aminek a státuszszimbóluma a születésinapi papír korona. Csoda, hogy a kiskirálylány majd’ két hete ebben flangál a kibucban?

Fontosnak tartottuk, hogy ne csak az oviban ünnepeljük meg lányunkat, hanem otthoni körülmények között is. Úgy gondoltuk, hogy kijár neki az extra figyelem, ha már a költözéssel megnehezítettük az életét. Meg aztán nem akartuk csak az ovis tortázással kipipálni a dolgot, hisz ez a mi ünnepünk is. A különbejáratú babazsúrra elsősorban Ráchel kisbarátait és azok szüleit hívtuk meg, akikkel a ganon kapcsán egyébként mi is jobban összemelegedtünk. Ők azok, akik kisebb-nagyobb dolgokban amúgy is a segítségünkre voltak, a meghívással egyúttal a szívességeiket is meg akartuk köszönni. Meg aztán jelezni akartuk, hogy nem csak kérincsélni tudunk, hanem szerény lehetőségeinkhez képest adni is. Ezt láthatólag díjazták is az itteni barátaink. Mindebből nyilván kiderült, hogy nem csak Ráchel szintjén volt többlet jelentése a születésnapnak – jó apropó volt arra, hogy mi büszke szülők is lemérjük a közösségen belüli elfogadottságunkat.

Nem kerítettünk nagy feneket a dolognak, egyszerűen a házunk előtti placcra kipakoltunk székeket, játékokat hoztunk le és két kölcsön medencét töltöttünk fel, hogy ne csak a boldogságban, hanem a vízben is fürödjenek a gyerekek.

Aki tehette eljött, gyönyörködött a pancsoló kölkökben, jól érezte magát és kicsit pihegett a szomszédok társaságában. Az egyébként teljességgel eseménytelen kerti partit csak egy apróbb baleset tette emlékezetessé. Az egyik anyaszült meztelen csöppség szükségét érezte, hogy befészkelje magát a játéktartóba és ha már bepréselte magát oda, akkor a biztonság kedvvéért azon melegében székelt is. A dolog pikantériája, hogy a bilinek használt vászon alkalmatosság a frissen vásárolt polcos szekrényünk egyik eleme volt. Mindegy, szarni rá :)

A születésnapon ennél azért nagyobb elismerésben is volt részünk. Ráchel rakott palacsinta tortája többekből előhívta a nagyszűlői házban egykoron megtapasztalt édességek élményét. A magyaros kalóriabombánk olyannyira ízlett a meghívottaknak, hogy még ma is meghatottan emlegetik nekünk. A hazai ízekkel egyértelműen beloptuk magunkat a szívükbe, és talán már nem az ingyenélő magyarokként emlékeznek ránk.

Ha valami fontos az életben, hát az az óvoda. Jó pár dolog már itt eldől – és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen irányba. Szerencsére itt, Izraelben ezen a téren sem ért minket csalódás, de ami ennél sokkal lényegesebb lányunk is boldog a gánonban, pedig piszok nehéz dolga van.

Az egy dolog, hogy nekünk mehetnékünk volt Magyarországról, de azért cseppet sem volt mindegy, hogy a „tartozékaink” számára mivel jár a mi döntésünk. Ábel miatt nem izgultunk, hiszen koránál fogva neki még csak az számít, hogy hol van anya és a tőle elválaszthatatlan tejcsárdák. Azonban a közel három éves Ráchel esetében jóval több dolog együttállása kell ahhoz, hogy az utazással óhatatlanul együttjáró változások ne terheljék meg a kelleténél jobban. Az óvoda ebben sarkalatos pont, hisz sok múlik azon, hogy milyen közegben tölti a nap jelentős részét.

Szülőként nem voltunk annyira elájulva az óbudai „gyermekmegőrzőtől”, de Ráchel imádta a bölcsődét. Élvezte és igényelte a gyerekek társaságát, ami garancia volt arra, hogy itt is pikk-pakk beilleszkedik majd. Ezt megkönnyítette, hogy az otthoni bölcsődés itt óvodásként kezdte pályafutását, ami a háromévesek számára több mint mérföldkő, maga a vágyak netovábbja. Ennek megfelelően Ráchel besózva várta az utazást, de még inkább az áhított óvodás státusz eljövetelét.

Megérkezésünk másnapján Ráchel ellentmondást nem tűrő kérésére tisztelgő látogatást tettünk a helyi óvodában (gánon), ami kapásból három órásra nyúlt. Az óvónénik búcsúzáskor akkurátusan elmondták nekem a beszoktatás szokásos menetrendjét. Ráchel azonban köszönte szépen, de másképp gondolta az ütemezést. A rákövetkező nap csak azért nem aludt bent még, mert hirtelenjében nem akadt matrac. Harmadnapra kerítettek egyet, úgyhogy Ráchel a jól megérdemelt csendespihenőjét már a többi szuszogó óvis társaságában töltötte – a gondozók legnagyobb ámulatára.

Nekem persze dagadt az apai keblem, meg kicsit sajnáltam is, hogy ilyen könnyen ment a dolog. Eredetileg több hetes kegyetlen és véres beszoktatással számoltunk, Ráchel betörése és megszelídítése valódi férfimunkának ígérkezett. Ezért is nem Zsófi, hanem én fogtam kézen reggelente kedvenc lányunkat, amit Ráchel iránt érzett, csak a lányos apákra jellemző szerelemtől hajtva könnyedén vállaltam be még itthon. A gánonban viszont a beszoktatás új értelmet nyert számomra. A lányomat nem csak a lelkinyugalma végett kísértem az óvodába, hanem az óvónénik miatt is. Én nem tudom, hogy válogatták őket össze, de egyik-másik simán elmehetne fotómodellnek is. Ráchel beszoktatása pedig jó alibi volt a stírölésükre, egészen addig, amíg okafogyottá vált a jelenlétem a lányom hiper alkalmaszkodási képességének köszönhetően. Persze az is lehet, hogy a leányzó érzelmi inteligenciája túlfejlett és a gyors beszokás valójában a féltékenység kifinomult formája volt a részéről.

Az óvoda egyébként más szempontból is figyelemre méltó. Az udvara olyan, mint Józsefváros lomtalanításkor – simán belefér, hogy a sarokban néhány lomis cigány is le van támasztva, bár időközben biztos darabokra szedték őket a kíváncsi gyerekek és nem a színesfém miatt...

Az uniós normáknak kevéssé megfelelő játékállomány mellett más is van, ami miatt harakirit követne el minden valamirevaló Köjál-ellenőr. A kibuc óvodában természetesnek veszik, hogy a gyerekeket kisállatok veszik körül. Az aranyhal az akváriumban, papagáj a kalickában nálunk is bevett, de a nyúlketrec és a selyemhernyó tenyészet már biztosan határeset. A tornácon fészkelő féltucat fecskefészek viszont biztosan kivágná a biztosítékot a mindent beterítő guanó miatt.

A melegítőkonyhát sem a mifelénk mindent átható HACCP szabvány figyelembevételével alakították ki. Sőt mi több, ez nem különül el szigorúan, hanem része a gyerekfoglalkoztató helyiségnek. Ha már így van, akkor a gyerekeket előszeretettel vonják be a saját reggelijük, uzsonnájuk elkészítésébe, ami ismerve a korosztályra jellemző higieniás viszonyokat maga a fertő. És hogy hogy nem mégsem halnak bele... viszont azzal, hogy nem szeparálják el őket a konyhától, nem szolgálják ki őket mindenáron merő féltésből, megtanulják értékelni a munkát.

A gánon nagy előnye, hogy szimbiózisban van a környezetével. Délelőttönként a gyerekekkel kirajzanak gyümölcsfákat keresni, virágot szedni, vagy épp a tehenészetben megnézni a frissen született bocikat. És mivel itt mindenkinek gyereke, unokája van az óvodában, ezért örömmel veszik a zajos csapat felbukkanását, még akkor is, ha az óvisok akkurátusan lelegelik az előkertet.

Akkor zártam igazán szívembe a kibuc óvodát, amikor Ráchel csoportja felkerekedett és megnézte az egyik óvis újszülött testvérét. Köszöntötték a jövevényt, üdvözölték a kismamát és gratuláltak a társuknak a testvéréhez, majd a protokolláris körök után egy arra kószáló macskát vették csapatostul üldözőbe.

Az átlagos városi óvodánál a kibuc óvoda azért is jobb, mert itt az intézmény bezárása után sem ér véget az élet. Mivel ez egy kicsi hely, ezért a gyerekek a játszótéren vagy valamelyik család kertjében, esetleg a tó partján közösen folytatják a játékot. Ilyenkor, míg az aprónép teszi a dolgát, a szülőknek jut ideje a beszélgetésre. Otthon erre például nem nagyon volt lehetőség, az „átadó” nevű szűk öltözőben egymást kerülgettük, aztán ment ki merre látott.

A ganon igazi paradicsom a gyerekeknek, köszönhetően a falusias környezetnek és az általam már megénekelt óvónők munkájának. Valószínűleg Ráchel is leveszi mindezt, mert boldogan elvan az óvodában annak ellenére, hogy szavát sem értik a többiek. Ez egyébként cseppet sem zavarja, megállás nélkül ékes magyar nyelven csacsog, míg mindenki más héberül válaszol neki. De már csak néhány hét és fordul a kocka: Ráchel fog héberül beszélni hozzánk és mi fogjuk tátott szájjal hallgatni.

Ha valamire, hát a fogadtatásunkra nem lehet panasz. Az első perctől kezdve hihetetlen nyitottsággal és kedvességgel kezeltek minket, ami egyszerre jóleső érzés és segítség az életkezdéshez.

Mondanám, hogy kész csapás volt az utazás, de ez valójában nem igaz. Meg aztán a negyven év pusztai vándorláshoz képest a mi egynapos tortúránk smafu. A megérkezés viszont legalább olyan katartikus volt, mint amilyen a tizenkét törzs számára az ígéret földjére lépni.

A szomszéd welcome sütijéről már megemlékeztem. Azt viszont nehéz visszaadni, hogy másnap reggeltől milyen érdeklődéssel és szeretettel fogadtak minket a kibucban. Ebben a viszonylag kis közösségben napokig eseményszámba ment az érkezésünk. Úton útfélen megállítottak és jókívánságokkal halmoztak el minket. A fél faluval lejattoltunk, a másik fele viszont Jom Haacmautkor (függetlenségi nap) ismerhetett meg kis családunkat, amikor az esti ünnepség részeként kihívtak minket a színpadra, hogy jól bemutatkozzunk. (Az esetéről és előzményeiről később külön posztban is megemlékezem majd.) Kicsit bazári majom jellege volt a dolognak, de a gesztust kell díjazni. Színpadi szerepeltetésünknek dramaturgiai jelentősége is volt. Velünk, a firssen érkezett családdal bizonyíthaták, hogy az államfilozófia (cionizmus) még mindig érvényes. Ettől és a mi látványunktól, aztán mindenki nagyon boldog volt.

Persze minden csoda három napog tart és egy hét után a mi hírértékünk is csökkent. Ezzel együtt nem feledkeztek meg rólunk, számtalan figyelmességben volt részünk azóta is. Erre csak egy példát mesélek most itt el.

Az apartmanunkhoz kaptunk egy tévét is, távkapcsoló viszont nem járt hozzá. A komfortérzetünk javítására kértünk egy másik készüléket. Ehhez már volt kapcsoló, viszont egyik tévéhez sem tudtuk rákötni a dvd-lejátszót. (Kicsit ciki, hogy ilyen problémáink vannak, de hát ez van.) Az ebédlőben elsóhajtottuk magunkat Rifkának – akiről külön posztban fogok majd megemlékezni – hogy miként babrált ki velünk a technika ördöge. Ezt hallva az asztalnál ülő barátnője rögtön felajánlotta az elfekvő tévéjét. Igen ám, de a távkapcsolója ennek is elkallódott a történelem folyamán. Erre a hölgy mit mond: figyusztok, ez az én készülékem, ezért ha a városban járok veszek hozzá egy távkapcsolót, amit majd nektek adok. Hát ez milyen már?! Még mi kérünk tőle szívességet és ezek után ő ajánlja fel, hogy a mi kényelmünkért fizet. Mi ez, ha nem önzetlenség a köbön! Természetesen nem éltünk az ajánlattal, elvégre mégis csak volt gyerekszobánk, meg tévénk.